Péter a konyhában ült, az asztali lámpa halvány fényénél a gazdaság számláit próbálta rendezni. Anna már órákkal ezelőtt lefeküdt, de a fiú tudta, hogy édesanyja csak forgolódik az ágyában, a vihar hangjait hallgatva.

Kint, az istállóban Mennydörgés is ébren volt.

A ló érzékszervei sokkal élesebbek voltak az emberéinél. A szél zúgása és az eső kopogása ellenére meghallotta azt a halk, természetellenes neszt, ami a birtok határát jelző drótkerítés felől érkezett. Egy fémcsipesz kattanását. Utána halk, cuppogó lépteket a sárban.

Mennydörgés felhorkant. Elkezdett körbe-körbe járni a szűk bokszban. Az izmai megfeszültek, a pulzusa felgyorsult. Érezte a levegőben valami idegen, veszélyes dolog jelenlétét. Ugyanazt a fanyar, hideg szagot érezte, amit hetekkel ezelőtt, amikor azok az idegenek megjelentek az éjszaka közepén, és ráijesztettek a gazdájára. A szagot, ami a fekete zsákhoz tapadt.

A három bűnöző csendben, sötét ruhákba és símaszkokba öltözve osont át az udvaron. A Kopasz intett a vékony férfinak, aki egy drótvágóval a ház oldalához lopakodott, és elvágta a telefonvezetéket.

– Nincs több hívás a zsaruknak – suttogta, majd előhúzott egy feszítővasat.

A nagydarab verőember a kezében egy hangtompítós pisztolyt tartott. Lassan megközelítették a bejárati ajtót.

Odabent Péter hirtelen felkapta a fejét. Nem a vihar hangját hallotta. A bejárati ajtó zárja halkan, fémesen megreccsent. A fiú azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. Felállt, és lábujjhegyen a folyosóhoz osont. Amikor meglátta, hogy az ajtó kilincse lassan lenyomódik, a szíve a torkába ugrott.

– Anya! – kiáltotta teli tüdőből. – Zárd magadra a szobaajtót! Most!

A bejárati ajtó ebben a pillanatban hatalmas reccsenéssel beszakadt, és a három sötét alak beözönlött a házba.

– Hol a pénz, kölyök?! – ordította a Kopasz, miközben a pisztolyos ember azonnal Péter felé emelte a fegyvert.

Péter hátrálni kezdett. Nem volt nála fegyver, csak puszta kézzel védekezhetett. – Nincs itt semmiféle pénz! A rendőrök mindent elvittek! Tűnjenek el innen!

– Hazudsz! – vágott közbe a vékony bűnöző, és egyetlen gyors mozdulattal arcon ütötte a fiút a feszítővassal.

Péter a földre zuhant, a szája sarkából vér serkent ki. A folyosó végén Anna sikoltozni kezdett, és hallani lehetett, ahogy kétségbeesetten próbálja magára tolni a nehéz ruhásszekrényt a hálószobában.

A Kopasz elvigyorodott. – Hozd ki a vénasszonyt. Majd ő megmondja, hova dugták a lét, ha látja, ahogy a fiacskája szenved.

Eközben kint az istállóban Mennydörgés teljesen megvadult. Hallotta a kiabálást, hallotta Péter fájdalmas nyögését, és Anna sikolyát. A ló számára ők nem csupán emberek voltak; ők voltak az ő ménese, a családja. És a családját támadás érte.

A hatalmas állat hátrált két lépést a bokszban, majd teljes erejéből, mintha egy ostromgép lenne, előrerúgott a hátsó patáival. A vastag, tölgyfából készült ajtó megrepedt. Még egy rúgás, és a zárszerkezet kiszakadt a fából. A faajtó darabokra törve repült ki a folyosóra.

Mennydörgés kiszabadult.

Nem menekült el a viharba, nem keresett menedéket. Egyenesen a ház felé vágtatott. Az udvar sarát felkavarva, mint egy sötét, bosszúálló szellem rohant a nyitott bejárati ajtó felé.

A konyhában a verőember épp Pétert próbálta felemelni a földről, miközben a Kopasz a hálószoba ajtaja felé indult. Hirtelen egy fülsiketítő, dühödt nyerítés rázta meg a ház falait.

Mielőtt a bűnözők felfoghatták volna, mi történik, egy ezerkilós, izmoktól duzzadó, vadállattá vált ló rontott be a szűk előszobába. A látvány annyira abszurd és félelmetes volt, hogy a bűnözők egy másodpercre teljesen lefagytak.

Mennydörgés nem habozott. Hatalmas mellső patáival azonnal lesújtott. Az ütés telibe találta a vékony férfit, aki úgy repült át a konyhán, mintha rongybaba lenne, és a tűzhelynek csapódva eszméletlenül terült el a kövön.

A nagydarab verőember felordított, és a lóra fogta a fegyverét. – Nyírd ki! Nyírd ki azt a dögöt! – üvöltötte a Kopasz, miközben hátrálva próbált menekülni a szűk térben.

A fegyver halkan pukkant – a hangtompító miatt –, és a golyó súrolta Mennydörgés nyakát. A ló felnyerített a fájdalomtól, de ahelyett, hogy megfutamodott volna, a fájdalom csak még jobban feltüzelte. Felágaskodott, olyannyira, hogy a feje majdnem átszakította a mennyezetet, és egyenesen a fegyveres férfira vetette magát.

A többmázsás állat súlya és a paták csapásai alatt a férfi a földre rogyott, a fegyver pedig kirepült a kezéből, egyenesen Péter lábai elé.

Péter, bár szédült és vérzett, nem vesztegette az időt. Felkapta a pisztolyt, és a sarokba szorult Kopaszra fogta.

– Mozdulj, és esküszöm, meghúzom a ravaszt! – kiáltotta a fiú, hangja most már nem remegett, hanem teli volt elfojtott dühvel és elszántsággal.

A Kopasz felemelte a kezét, szemeiben tiszta rettegés tükröződött. Nem a fegyvertől félt elsősorban, hanem a hatalmas lótól, amely most is fújtatva, véres nyakkal, vérszomjas tekintettel állt fölötte, készen arra, hogy bármelyik pillanatban eltapossa.

– Jól van, kölyök… nyugi! Nem csinálunk semmit! – dadogta a vezér, lassan térdre ereszkedve.

Mennydörgés fújtatott, és a patájával idegesen kaparta a padlót, de Péter halkan rászólt: – Hő, Mennydörgés… Hő, öregfiú. Vége van.

A ló, meghallva a gazdája hangját, lassan leeresztette a fejét, bár a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a földön fekvő betolakodókról.