A Little Creek Közös Expedíciós Bázis feletti hőség már teperte a levegőt, amikor Harrison Cole altengernagy fellépett a pulpitusra.
Nyolcezer katona állt hivatalos alakzatban a kifakult ég alatt, fehér sapkáik hibátlan sorokba rendeződtek. Cole imádta az ilyen ünnepségeket. Minden kontrolláltnak tűnt. Minden makulátlannak.
Háromszáz méterre egyik sem voltam. A műruháim megkeményedtek az izzadságtól és a jódtól. A hajam kócos kontyba volt csavarva, és miután közel negyvennyolc órát töltöttem egy orvosi sátorban, szürke szemem úgy nézett ki, mintha az alvás opcionálissá vált volna.
Aztán a Blackhawk alacsonyan repült. A rotor hullámai port és laza kavicsot szórtak Cole szemszögéből, éppen miközben a beszédét mondta. Fejek fordultak. A tökéletes formációvonalak elkezdtek elmozdulni.
Cole káoszt látott.
Láttam a hordágyat.
Már rohantam is, mielőtt a helikopter ajtaja teljesen kinyílt volna. A sebesült férfi kétségbeesetten kapkodott a levegőért. A mellette álló fiatal katona látszólag csak másodpercekre volt a pániktól.
Térdre rogytam a forró betonon, és kinyitottam a traumazsákomat.
„Szike. Betadine. Zsákold be, ha szólok.”
Cole átmasírozott a kifutópályán, két rendőr szorosan a nyomában. Kifényesített cipője csak pár centire állt meg a hordágytól.
„Ki adott erre engedélyt?”
Nem válaszoltam. Az ujjaim már a beteg torkát simogatták.
– Kérdeztem valamit! – csattant fel Cole. – Megzavarsz egy teljes flottaellenőrzést. Tűnjön el a szemem elől ezzel a káoszszal!
Folytattam a munkát.
Cső rögzítve.
Légút biztosított.
A mellkas ismét emelkedik.
Csak ezután keltem talpra.
Alacsonyabb voltam Cole-nál, porlepett, és annyira kimerültem, hogy a legtöbb embernek már az is gondot okozott volna, hogy állva maradjon. De a hangom tökéletesen nyugodt maradt.
„Uram, a triázsterületemen belül áll. Lépjen hátrébb.”
Több ezer katona állt elég közel ahhoz, hogy pontosan lássák, mi történt. Egy hadnagy épp most utasította az altengernagyot, hogy induljon.
Cole állkapcsa megfeszült.
„Te tiszteletlen kislány.”
Egyenesen visszanéztem rá.
“Mozog.”
Felemelte a kezét. A pofon élesen visszhangzott a kifutópályán.
A fejem oldalra csapódott az ütéstől, de a csizmáim meg sem mozdultak. Nem sírtam. Nem emeltem a kezem az arcomon szétterülő vörös folthoz. Nem adtam Cole-nak azt a választ, amit egyértelműen várt tőlem.
Ehelyett visszafordultam a hordágy felé. Ez zavarta a nézőket. Nem maga a pofon. A prioritásaim.
Cole kiáltotta: „Fogják fogva! Súlyos engedetlenség! Béklyókba kötözve!”
Elég sokáig ignoráltam, hogy még utoljára megvizsgálhassam a beteget.
„Keresd be a beteget. Egyes műtőfülke. Mondd meg Housemannek, hogy a légút biztonságos.”
A hordágy azonnal gurulni kezdett az orvosi ajtók felé. Csak miután láttam, hogy biztonságosan elmozdul, fordultam a rendőrök felé, és nyújtottam ki mindkét csuklómat.
Collins őrmester habozott. Hallotta a pofont. Nézte, ahogy megmentem a sérültet. És most azt a parancsot kapta, hogy fogja le az ápolónőt, aki nem volt hajlandó magára hagyni a sebesült férfit. Collins elég lazán rögzítette a kábelkötegelőket ahhoz, hogy a kellemetlen érzése észrevétlen maradjon.
– Sajnálom, hadnagy – mormolta.
Egy pillantást vetettem a hordágyra, ami eltűnt az orvosi ajtók mögött, majd visszanéztem Cole-ra.
– Ne is – mondtam. – Ő csak a saját végét írta.
Cole utasította a rendőröket, hogy távolítsanak el. Collins óvatosan megfogta a lefogott karomat, és mindhárman elindultunk a kifutópályától.
Collins alig tett velem három lépést, amikor a parancsnoki sátorban lévő összes monitor hirtelen elsötétült. Cole félúton megállt, és a képernyők körül rohangáló tisztekre meredt.
Az egyik rám nézett, habozott, majd közelebb hajolt az admirálishoz, és azt suttogta: „Uram… a Kiberparancsnokság szerint ez felülről jött.”
Cole arckifejezése azonnal megváltozott. Nem szóltam semmit, miközben Collins lazított a karomon, de mielőtt bárki újabb kérdést tehetett volna fel, egy magas rangú tiszt rohant át a kifutópályán egy biztonságos tablettel a kezében – és abban a pillanatban, hogy Cole meglátta, mi van a képernyőn, teljesen megdermedt.
