Egy ápolónő tévedésből rossz gépre szállt fel, teljesen kimerülten a műszakja után… kiderült, hogy egy milliomos magángépe volt, és a férfi azt mondta neki: “Maradj itt”…

1. RÉSZ

A nővér rossz gépre szállt fel, mert majdnem két napja nem aludt.

Amikor felnézett, rájött, hogy ez nem kereskedelmi járat. Krémszínű bőrülések, sötét fa bútorok, egy asztal vászonterítővel, és elég hely volt ahhoz, hogy 10 ember kényelmesen utazhasson.

De csak egy utas volt.

Az ablaknál ülő férfi csendben figyelte. Sötét öltönyt viselt nyakkendő nélkül, drága órát, és olyan szakálla volt, mint aki nem aludt.

Valeria Sanchez érezte, hogy lángol az arca.

– Elnézést, azt hiszem, rossz gépre szálltam.

– Valószínűleg – felelte. – Ez az enyém.

Valeria hátralépett, és nekiütközött a régi bőröndjének.

Alig néhány órával korábban fejezte be 14 órás műszakját egy monterreyi kórház intenzív osztályán. Műszakja felénél üzenetet kapott unokatestvérétől Jerezből, Zacatecasból:

„Nagymama állapota rosszabbra fordult. Gyere.”

De Valeria egy szívleállásos beteget ápolt. Nem tudta elengedni. Amikor végre megnézte a telefonját, egy második üzenetet is talált.

„A nagymama már nem bírta tovább.”

Doña Mercedes nevelte őt 7 éves kora óta. Ő fonta be a haját, ő árulta a tamalét, hogy fizessen a jegyzetfüzeteiért, és folyton azt hajtogatta neki, hogy egy napon majd az egész világról gondoskodik majd, miközben megfeledkezik önmagáról.

A temetés aznap reggel lett volna.

Egy unokatestvére lefoglalta az utolsó szabad helyet egy különjáraton, de egy alkalmazott összekeverte a kapukat a vezetői terminálon. Valeria gondolkodás nélkül követte az utasításokat, és végül a magángépen kötött ki.

– Lemegyek – mondta. – Meg kell találnom a járatot Zacatecasba.

A férfi a vörös szemeit, a kabátja alatti egyenruhát és remegő kezeit nézte.

– Alig tudsz lábra állni.

-Jól vagyok.

A hazugság olyan gyengének hangzott, hogy még ő sem hitte el.

-Mi történt?

Valeria azt akarta mondani, hogy ez nem az ő dolga, de már nem volt ereje védekezni.

„Meghalt a nagymamám. Megkért, hogy menjek el, de nem tudtam elmenni, mert valaki más életét próbáltam megmenteni. Ha lekésem ezt a járatot, még el sem tudok búcsúzni.”

Az idegen arckifejezése megváltozott.

Valéria az ajtó felé fordult.

Aztán felkelt.

-Marad.

Meglepetten nézett rá.

– Nem tehetem. Ma van a temetés.

–A gépem Zacatecasba megy. Elvihetlek.

– Te még csak nem is ismersz engem.

A férfi hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

„Évek óta nem jött fel ide senki anélkül, hogy tudta volna, ki vagyok, vagy hogy kérni akart volna tőlem valamit. Te véletlenül jöttél ide, és az első dolgod az volt, hogy megpróbáltál elmenni.”

Valeria a bőrönd fogantyúját fogta.

– Miért segítenének nekem?

– Mert én is későn érkeztem egy búcsúbulira.

Alejandro Serranónak hívták.

Miközben a gép felszállt Monterrey fényei felett, bevallotta, hogy Zacatecasba utazik, hogy eladja apja ranchát. 22 éve elhidegültek egymástól. Amikor közölték vele, hogy apja beteg, Alejandro megbeszélések és elkötelezettségek miatt elhalasztotta a hazatérését.

A temetés után érkezett meg.

„Nem én döntöttem úgy, hogy elhagyom a nagymamámat” – mondta Valeria. „A kezem egy beteg mellkasán volt. Ha elengedném, meghalna. És a legrosszabb az egészben, hogy ha újra megtörténne, maradnék.”

– Ez nem jelenti azt, hogy hagyta meghalni a nagymamáját – felelte Alejandro. – Azt, hogy megakadályozott valaki más halálát. Hasonló fájdalmakról van szó, de nem ugyanaz a bűntudat.

Senki nem magyarázta el neki így.

Repülés közben Valeria észrevette Alejandro kezének remegését.

– Te sem alszol.

– Évek óta azon dolgozom, hogy ne kelljen gondolkodnom.

– Ez addig működik, amíg a testület be nem hajtja a tartozást.

Alejandro szomorúan elmosolyodott.

– Úgy beszél, mint egy ápolónő.

– 11 éve figyelem azokat az embereket, akik legyőzhetetlennek hiszik magukat.

– És te legyőzhetetlen vagy?

Valeria a saját kezeit nézte.

– Csak jobban tettem, mintha jobb lennék.

A gép hajnal előtt leszállt. Alejandro megparancsolta a sofőrjének, hogy vigye Valeriát a jerezi kápolnába.

Útközben feltett neki egy kérdést, amit senki más nem tett fel:

– Milyen volt a nagymamád?

Valeria mesélt a csirkékről, amiket Doña Mercedes tenyésztett az udvaron, a kannában főzött kávéról, a saját leszidásairól, és arról, hogyan tartott aprópénzt egy konzervdobozban, hogy fizetni tudjon az egyetemi tanulmányaiért.

Amikor végeztek, Alejandro így szólt:

– Úgy tűnik, ő is egyike volt azoknak a pótolhatatlan nőknek.

A kápolna előtt állva Valeria érezte, hogy feladja a lábait.

– Időben érkezett – emlékeztette a lányt. – Nem késett le a búcsúzkodásról.

Mielőtt elment, Alejandro adott neki egy névjegykártyát.

– Én is itt leszek pár napig. Ha szükséged van autóra, segítségre a papírmunkában, vagy valakire, akivel kávézhatsz, amikor túl csendes lesz a házban, hívj fel.

Valeria eltette a kártyát anélkül, hogy bármit is ígért volna.

Öt nappal később még mindig a nagymamája konyhaasztalán volt, a cukortartónak dőlve.

Valéria nem hívott.

De délután csörgött a telefonja.

– Alejandro vagyok – mondta a hang a vonal túlsó végén –. Még mindig Zacatecasban vagyok, és szeretnék kérdezni valami furcsát.

Valeria az ujjai között szorongatta a kártyát.

Akkor még nem tudtam, hogy ha elfogadom ezt a meghívást, az megváltoztatja két ház sorsát… és a tulajdonosaikéét is.