2. RÉSZ

Alejandro meghívta enni, de Valeria a helyet választotta: egy kis kávézót Jerezben Formica asztalokkal, kannában készült kávéval és frissen készült gorditákkal.

Elegáns nadrágban és cipőben érkezett, ami túl elegáns volt ahhoz az intézményhez képest.

– Itt nincsenek vászon terítők – figyelmeztette Valeria.

– Próbálom túltenni magam a csalódáson.

3 órán át beszélgettek.

Alejandro elmesélte, hogy a Villanueva közelében található El Encinal tanyán született. Apja, Don Ernesto, egy kemény ember volt, aki csak parancsokkal tudta kimutatni a szeretetét.

– Amikor hazaértem az iskolából, soha nem kérdezte meg, hogy telt a napom. Azt mondta, hogy javítsam meg a kerítést, vagy etessem meg az állatokat. Abban a hitben nőttem fel, hogy számára én egy munkás vagyok, aki véletlenül a fia is.

17 éves korában veszekedtek. Alejandro megesküdött, hogy elhagyja, meggazdagodik, és akkor tér vissza, amikor az apjának tisztelnie kell őt.

Szinte teljes mértékben betartotta az ígéretét.

Szállodákat, szállítmányozási cégeket és vállalkozásokat épített több országban. Azonban soha nem tért vissza, hogy bármit is megmutasson neki.

– Azért jöttem, hogy eladjam a ranchot – magyarázta. – Holnap alá kell írnom.

– Meglátogattad már a házat?

Alejandro elnézett.

– Nem kell látnom őt.

– Akkor miért jött személyesen, ha ügyvéden keresztül is eladhatta volna?

Nem válaszolt.

Valeria rájött, hogy nem azért utazott, hogy megszabaduljon a tanyától, hanem hogy ellenőrizze, bejuthat-e még oda.

– Elmegyek vele.

Másnap egy olyan úton haladtak, ami végül vörös földúttá változott. Minél közelebb értek, Alejandro annál erősebben szorongatta a kormánykereket.

A ház néhány mesquite fa mögül bukkant elő. Időtől foltos fehér falak, sötét csempék és egy faoszlopokon nyugvó folyosó várta. Egy régi függőágy ringatózott a szélben.

Alejandronak több percbe telt, mire lejött.

– A ház 22 évig várt rá – mondta Valeria –. Várhat még egy kicsit.

Végül felment a folyosó három lépcsőfokán, és a kezét egy oszlopra helyezte.

„Apám minden délután itt ült. Reméltem, hogy valamikor gratulál. Mindig csak a következő reggelre adott utasításokat.”

Bent poros bútorokat, egy fatüzelésű kályhát és kifakult fényképeket találtak.

Don Ernesto régi hálószobájában egy zárt doboz állt. Alejandro felismerte apja kézírását a fedélen:

– A fiamért, ha valaha is visszajön.

Remegni kezdett a keze.

Újságkivágások, magazinok és fényképek voltak benne. Mindegyik cikk egy-egy szállodájáról, befektetéséről vagy díjáról szólt. Don Ernesto több mint 20 éve követte nyomon a pályafutását.

Egy levél jelent meg az alján.

Alejandro nyitotta ki.

“Fiú:

Sosem tudtam, hogyan mondjam el neked, hogy büszke vagyok. Az apám sem mondta el, és a hallgatását erőnek hittem. Amikor elmentél, azt hittem, dühösen fogsz visszajönni. Aztán féltem, hogy soha nem térsz vissza.

Nem haragudtam rád. Figyelemmel kísértem a híreket rólad.

Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy visszatértél. Ne add el magad gyűlöletből. Ne ragaszkodj a földhöz bűntudatból sem. Döntsd el, milyen életet akarsz, és élj vele jobban, mint én tettem az enyémmel.

Alejandro leült a földre.

„Egész életében messziről elkísértem” – mondta könnyek között. „És ő is ugyanezt tette. Mindketten túl büszkék voltunk ahhoz, hogy megtegyük a minket elválasztó távolságot.”

Valeria leült mellé, és megfogta a kezét.

–Az apja nagyon szerette őt. Ez más, mintha egyáltalán nem szerette volna.

Így maradtak, amíg Alejandro légzése le nem nyugodott.

Kilépve a folyosóra, egy autót találtak a ház mellett parkolva. Az ügyvéd megérkezett a vevővel és a végleges szerződéssel.

„Csak az aláírására van szükségünk” – magyarázta. „A cég lebontja a házat, hogy mezőgazdasági raktárakat építsen. Ma átutalhatjuk a pénzt.”

Alejandro a dokumentumra nézett.

Aztán ránézett az oszlopra, amelyhez az apja hozzáért, a függőágyra és a scrapbook dobozra.

Felvette a tollat.

Valeria úgy gondolta, aláírja.

De Alejandro 2-ben megszegte a szerződést.

– A tanya már nem eladó.

A vevő elviharzott. Az ügyvéd tudni akarta, mit tervez az elhagyott ingatlannal.

Alejandro Valeriára nézett.

– Még nem tudom. De egy héttel ezelőtt még egyedül utaztam egy túl nagy repülőn. Most már nem akarok az lenni újra.

Amikor kettesben maradtak, odalépett hozzá.

– Azt kérdezted, milyen életet szeretnék. Azt hiszem, most jöttem rá. A kérdés az, hogy van-e helyed számodra abban az életben.

Valeria érezte, hogy a szíve hevesen ver.

De mielőtt válaszolhatott volna, hívást kapott a monterreyi kórházból.

24 órája volt eldönteni, hogy visszatér-e a műszakjába… vagy elveszíti az állását, amiért szinte az egész életét feláldozta.

3. RÉSZ

Valeria hallotta, ahogy az igazgató emlékezteti, hogy már felhasználta a szabadságnapjait.

– Még ma választ kell kapnunk. Ha holnap nem tér vissza, véglegesen be kell töltenünk az állását.

Tizenegy éven át élt ezért a munkáért. Elviselt dupla műszakokat, éhes éjszakákat és folyosókon ünnepelt születésnapokat. A felmondás gondolata megrémítette.

Alejandróra nézett.

– Nem akarom feladni a karrieremet egy olyan férfiért, akit csak egy hete ismerek.

– Én nem kérdezném meg tőle.

– De azt sem akarom, hogy visszamenjek egy olyan munkába, ami tönkretesz.

Alejandro anélkül közeledett, hogy megérintette volna.

„Akkor ne válassz a kórház és köztem. Válassz aközött az élet között, amit eddig éltél, és aközött, amelyet fel akarsz építeni. Ha engem választasz megoldásnak, egy nap engem hibáztathatsz. Ha magadat választod, talán együtt haladhatunk tovább.”