A csend szinte fojtogató volt. Csak a száraz falevelek halk zizegése és a pikkelyek súrlódásának hátborzongató, mégis valahogy hipnotikus hangja törte meg a reggeli nyugalmat. Az asszony lassan, milliméterről milliméterre hátrált, amíg a háta a nehéz, fa ajtófélfának nem ütközött. A szíve a torkában dobogott. Bár a kígyók nem mutattak agressziót, a puszta látványuk, a rengeteg hideg, fürkésző szempár elég volt ahhoz, hogy a legősibb, legmélyebb félelmeket ébressze fel benne.

Bezárta az ajtót, ráfordította a reteszt, és leroskadt a padlóra. A kezeibe temette az arcát. Mit tegyen most? Ha kimegy, megmarhatják. Ha bent marad, előbb-utóbb ő is szomjan hal, akárcsak ők odakint. A házban lévő vízkészlete vészesen fogyott. A konyhában álló nagy, agyagkorsóban már csak az alján lötyögött egy kevés, talán két-három liternyi, langyos, állott víz. Ez volt az utolsó tartaléka, aminek ki kellett volna tartania addig, amíg a fia a hétvégén megérkezik a városból az utánpótlással.

Kinézett az ablakon. A nap már kezdett felkúszni a fák koronája fölé, és a sugarai kérlelhetetlenül perzselni kezdték a kiszáradt udvart. A kígyók nem mozdultak. Némelyikük a tornác árnyékába húzódott, de a legtöbben csak feküdtek, kimerülten, reménytelenül.

Az asszony eszébe jutott az előző napi találkozás. Az a pillanat, amikor a haldokló állat a vízcseppek felé nyúlt. Az a furcsa, szinte értelmes tekintet a ragadozó szemében. Ők is csak élni akartak. Ugyanolyan áldozatai voltak ennek a kegyetlen aszálynak, mint a kiszáradt fák, a repedezett föld, vagy éppen ő maga.

– Bolond vagyok… egy öreg, szentimentális bolond – suttogta magának, miközben lassan feltápászkodott a padlóról.

Tudta, hogy amit tenni készül, az minden józan észnek ellentmond. De azt is tudta, hogy képtelen lenne végignézni, ahogy tucatnyi élőlény elpusztul a küszöbén, miközben neki még van egy kevés vize. Odament a konyhába, és elővett egy széles, lapos fémtepsit, amit régen kenyérsütéshez használt. Felemelte a nehéz agyagkorsót, és a víz több mint felét óvatosan beletöltötte. A víz drága volt, minden cseppje aranyat ért, de most nem gondolt a holnapra. Csak a mának, csak ennek a pillanatnak élt.

Remegő kézzel fogta meg a tepsit, és az ajtóhoz lépett. Vett egy mély lélegzetet, mintha a víz alá készülne merülni, majd lassan, nagyon lassan kinyitotta az ajtót.

A kígyók azonnal reagáltak a mozgásra. Több tucat fej emelkedett fel egyszerre. A sziszegés hangja felerősödett. A nő megállt a küszöbön. Ha most rátámadnak, esélye sincs. De a tekintete találkozott az egyik legnagyobb kígyóéval, amelyik a lépcső alján pihent. Ugyanaz a kígyó volt. Megismerte a fején lévő apró, aszimmetrikus mintázatot. Az állat nem támadott, csak figyelte.

Az asszony lassan letérdelt, és a tepsit letolta a lépcső legalsó fokára, majd azonnal visszahátrált az ajtó mögé, csak egy szűk rést hagyva, hogy figyelhessen.

Ami ezután történt, az egy életre beleégett az emlékezetébe.

A legnagyobb kígyó lassan a tepsihez siklott. Megszagolta a vizet, majd leengedte a fejét, és inni kezdett. A többiek, mintha csak egy láthatatlan parancsra vártak volna, lassan követték a példáját. Pár percen belül a tepsi körül valóságos pikkelyes gyűrű alakult ki. A kígyók békésen, egymást nem bántva, szinte rituális csendben itták a vizet. A halálos ragadozók most sebezhetővé, törékennyé váltak.

A nő az ajtó mögül nézte őket, és a félelmét lassan felváltotta egyfajta mély, megmagyarázhatatlan áhítat. Olyan titoknak volt a tanúja, amelyet az emberek ritkán láthatnak. A természet legkegyetlenebb teremtményei és egy idős asszony között egy pillanatra eltűnt a szakadék. Csak az élet szomjúsága kötötte össze őket.

Amikor a tepsi kiürült, a kígyók nem maradtak tovább. A legnagyobb kígyó még egyszer felemelte a fejét, az ajtó résén át egyenesen a nő szemébe nézett, mintha csak nyugtázná a gesztust, majd lassan, méltóságteljesen megfordult, és elindult a bokrok felé. A kolónia többi tagja csendben követte. Néhány percen belül az udvar újra üres volt. Csak a poros földön hagyott jellegzetes, hullámos nyomok és az üres tepsi bizonyította, hogy nem csak álmodta az egészet.

A nő becsukta az ajtót, és egy mély sóhajjal a falnak dőlt. Megtette. Túlélte. De a megkönnyebbülést hamarosan felváltotta a keserű valóság: a saját vízkészlete szinte teljesen elfogyott, és a hőség odakint még mindig pusztító volt.

A következő huszonnégy óra élete legnehezebb időszaka volt. A nap könyörtelenül tűzött, a ház fojtogató kemencévé változott. Az utolsó korty vizet is beosztotta, de estére a szája kiszáradt, a feje hasogatott, és a kimerültségtől szinte hallucinált. A fiát várta, imádkozott az esőért, de az ég felhőtlen volt, kegyetlen kék.

Másnap délutánra az asszony már alig tudott felkelni az ágyból. A hőség és a kiszáradás lassan felőrölte az erejét. Lehunyta a szemét, és elfogadta a sorsát. Ha itt a vége, hát itt a vége. Legalább nem bántott senkit, legalább adott egy esélyt az életnek, még ha az a sajátjába is került.

Azonban a természet sosem marad adósa annak, aki tiszteli.

Késő délután hirtelen feltámadt a szél. Nem az a forró, fojtogató fuvallat, ami hetek óta kínozta a tájat, hanem hűvös, nedves légáramlat. Az asszony kinyitotta a szemét. A fák ágai hevesen bókoltak az ablak előtt. Aztán meghallotta a legszebb hangot a világon: egy távoli dörgést.