Kikászálódott az ágyból, és az ablakhoz vonszolta magát. Az ég nyugat felől koromfeketébe borult. Hatalmas viharfelhők gyülekeztek, és mielőtt még felfoghatta volna, mi történik, megnyílt az ég. Az eső nem cseperegve kezdett esni; azonnal, sűrű függönyként zúdult alá a szomjas földre.

Az asszony kinyitotta az ajtót, és kilépett a tornácra. Két nagy vödröt tolt ki az eresz alá, majd ő maga is kiállt az esőbe. Hagyta, hogy a hideg, életadó víz végigfolyjon az arcán, a ruháján, és mossion el minden fáradtságot, minden félelmet. Nevetett, és a könnyeit elmosta a vihar. A föld fellélegzett, a fák szinte ittak a levegőből, és a nő tudta, hogy megmenekült.

Hetek teltek el azóta. Az aszály véget ért, az ősz hűvös szele zöldre festette a tájat, és az élet visszatért a régi kerékvágásba. A nő újra kiment az erdőbe rőzsét gyűjteni, ahogy mindig is tette. De valami megváltozott benne. Már nem félt úgy az erdőtől, nem látta ellenségnek a természetet. Megértette, hogy minden mindennel összefügg.

Egyik nap, amikor szokás szerint egy nehéz köteg fával a hátán bandukolt hazafelé, egy szűk, sziklás ösvényen haladt át. Az esőzések fellazították a talajt a hegyoldalban, és a kövek gyakran leomlottak. Az asszony fáradt volt, csak a lába elé nézett, nem figyelt a környezetére.

Hirtelen egy éles, hangos sziszegést hallott közvetlenül maga előtt.

Megállt. Fölkapta a fejét. Néhány méterre tőle, pontosan az ösvény közepén egy hatalmas kígyó feküdt, magasra emelt fejjel, nyitott szájjal figyelmeztetve őt. Az asszony felismerte. Ugyanaz a mintázat a fején. A kígyó, akit megmentett, most nem mozdult, elzárta az utat.

A nő értetlenül állt. Miért állja útját? Miért fenyegeti? – Mi a baj, öreg barátom? – kérdezte halkan. Lépni akart, de a kígyó még hangosabban sziszegett, és fenyegetően előrelendült, de anélkül, hogy támadott volna. Azt akarta, hogy a nő hátráljon.

Az asszony ösztönösen tett két lépést hátrafelé.

Abban a pillanatban hatalmas robaj rázta meg az erdőt. Közvetlenül előtte, pontosan ott, ahol egy másodperccel ezelőtt lépni akart, a hegyoldal megindult. Hatalmas sziklák, sár és kicsavart fagyökerek zúdultak le az ösvényre, magukkal sodorva mindent, ami az útjukba került. A robaj fülsiketítő volt, a porfelhő sötétségbe borította az erdőt.

A nő a földre esett a lökéshullámtól. Amikor a por lassan leereszkedett, és a kőomlás megállt, remegve nézett előre. Az ösvény teljesen eltűnt, helyette egy több méter mély, áthatolhatatlan szakadék tátongott. Ha nem áll meg, ha a kígyó nem készteti hátrálásra, most ő is ott heverne a sziklák alatt, élve eltemetve.

Lassan felemelte a tekintetét. A kígyó a szakadék túloldalán, egy biztonságos sziklán pihent. Még egyszer utoljára ránézett az asszonyra. Tekintetében nem volt sem fenyegetés, sem félelem. Csak a természet csendes, ősi törvénye: életet életért.

Aztán az állat lassan befordult a sziklák közé, és eltűnt a sűrű aljnövényzetben.

Az idős asszony letérdelt a sárba, és némán mondott köszönetet. Nemcsak Istennek, hanem az erdőnek, és annak az apró, megvetett lénynek, akit a világ nagyrésze csak elpusztítandó szörnyetegként látott. A jóság, legyen bármilyen kicsi és jelentéktelen is egy hatalmas aszály idején, sosem vész kárba. Visszhangzik az univerzumban, átszövi a láthatatlan szálakat, amelyek minden élőlényt összekötnek ezen a földön.

A nő felállt, megkereste a leejtett fát, és bár egy hosszabb, kerülő úton kellett hazamennie, a léptei könnyűek voltak. A szíve tele volt békével. Tudta, hogy amíg ezen a földön él, soha többé nem lesz egyedül. Mert a világ, a maga félelmetes, vad és kiszámíthatatlan módján, vigyáz rá. És ez volt a legszebb ajándék, amit az a kiszáradt, reménytelen nyári nap adhatott neki.