1. RÉSZ

-Ki maga? – kérdeztem, amint kinyitottam a szemem.

Alejandro Mendoza mozdulatlanul ült az ágyam mellett az Ángeles Kórházban.

Nem vesztettem el az emlékezetemet. Csak egy enyhe agyrázkódásom, több zúzódásom és egy képtelen büszkeségem volt, ami miatt mindig minden kínos pillanatot viccnek csináltam.

Azt vártam, hogy a három évig házas férjem felsóhajt, megcsókol, és azt mondja: „A férjed vagyok, te buta.”

Sándor azonban lesütötte a tekintetét, és így válaszolt:

– A testvéred vagyok.

Majdnem felnevettem.

Alejandro professzor volt az UNAM-on, és még taco rendelésekor is komoly volt. Ezért gondoltam, hogy végül úgy döntött, hogy csatlakozott.

– Az igazi bátyám? – kérdeztem, és felé nyújtottam a kezem. – Milyen gyanúsan jóképű családba kerültem.

Félreállt.

– Vér. És hagyd abba a szórakozást.

Ez annyira nevetségesnek tűnt számomra, hogy tovább színleltem.

Egy hétig én voltam az „amnéziás kishúgom”. Alejandro ételt hozott nekem, rendbe tette a takaróimat, és egy visszafogott gyengédséggel beszélt hozzám, amit túlságosan is jól ismertem. Azt hittem, bármelyik pillanatban feladja.

Mígnem egy délután azt mondta:

„Van valaki, akivel találkoznod kellene. A feleségem is itt beteg.”

Úgy éreztem, mintha szétesne a játék.

Egy külön szobába vezetett. Az ágyban egy vékony, nagyon sápadt bőrű, hatalmas szemű nő feküdt.

– Valeria – mondta gyengéd mosollyal. – Nagyon örülök, hogy jól vagy. Mariana vagyok, a sógornőd.

Alejandróra néztem.

– A feleséged?

Bólintott.

Mariana azt mondta, hogy Alejandróval már kiskoruk óta ismerik egymást, hogy az apja segített neki tanulni, amikor semmije sem volt, hogy gyakorlatilag együtt nőttek fel, és hogy idővel „a vonzalom szerelemmé változott”.

Zúgást éreztem a fülemben.

A házassági anyakönyvi kivonatomat Alejandróval egy fiókban tartottuk a coyoacáni lakásunkban. Az esküvői fotónk a hálószoba falának felét elfoglalta. Minden részletre emlékeztem.

– Mutass egy képet az esküvődről – mondtam.

Mariana elsápadt.

– Nincs itt nálam…

– Aztán bármilyen fotó, amin látszik, hogy egy pár vagytok.

Alejandro összevonta a szemöldökét.

Valeria, elég volt. Mariana beteg.

Mintha erre a jelre várt volna, köhögni kezdett. Alejandro odaszaladt hozzá, és olyan közönnyel adott neki vizet, hogy az megszakadt a szívemben.

Elmentem búcsú nélkül.

Utolért a folyosón, és végül bevallotta a történet egy részét: Marianának előrehaladott tüdőrákja volt. Az apja, Don Ernesto Robles, fizette Alejandro tanulmányait, és sok évvel korábban segített betegeskedő nagymamájának. Mielőtt meghalt, megkérte, hogy gondoskodjon a lányáról.

– Már csak néhány hónapja van hátra – mondta Alejandro –, én csak vele akarok lenni a végéig.

Órákkal később, miközben állítólag a barátai házához vitt, Mariana felhívta a kihangosítót.

–Szerelmem, beszéltél már Valeriával? Ne aggódj miattam. Meg tudom csinálni a biopsziát magam is.

Alejandro megragadta a kormánykereket.

A következő kereszteződésnél balra kellett volna fordulnom, hogy találkozzam a barátaival.

Bekapcsolta a jobb oldali irányjelzőt.

Visszamentünk a kórházba.

Aztán mondott valamit, amitől teljesen lefagytam:

–Vettem egy lakást a közelben, hogy gondoskodhassak Marianáról, ha megbetegszik.

Amikor kinyitotta az ajtót, két pár papucsot láttam, egy rózsaszínt és egy kéket, két fogkefét és egy konyhát, tele olyan holmikkal, amiket Alejandro soha nem vett a házunkba.

Úgy tettem, mintha elfelejtettem volna a férjemet.

Kihasználta a helyzetet, hogy olyan életet teremtsen nekem, amelyben még csak nem is a felesége voltam.

És a legrosszabb részt még nem is fedeztem fel.

2. RÉSZ

Amint Alejandro visszaért a kórházba, elhagytam a lakást.

Elmentem a valódi otthonunkba Coyoacánba, elővettem a mobilomat, és megkerestem a házassági anyakönyvi kivonatomat. Odakint szakadt az eső. Útközben megpróbáltam eljutni egy állásinterjúra, amire hetek óta készültem, de egy felelőtlen sofőr verekedésbe kezdett az út közepén, én pedig eláztam, beleestem egy pocsolyába, és elkéstem.

A megüresedett helyet már betöltötték.

Már majdnem összeomlottam, amikor megjelent egy férfi, akit Alejandro mobiltelefonján lévő fotón láttam: Diego Salazar, egy régi ismerőse, aki most egy technológiai cég alapítója.

Tanúja volt a vita egy részének, és viccesen végül meghívott ebédelni. Amikor megtudta, hogy állást keresek, interjút ajánlott.

– Nem teszek neked szívességet – tisztázta. – Tegnap láttam, ahogy segítség nélkül kikeltél a sárból. Szükségem van ilyen emberekre.

Napok óta most először nevettem igazán.

A béke nem tartott sokáig.

Azon az estén visszamentem a kórház melletti lakásba. Alejandro csirkés kukoricalevest főzött, a kedvencemet. Amikor meglátott, hogy vizes vagyok, betakarózott egy takaróba és megölelt.

Már majdnem mindent bevallottam neki.

Aztán Mariana kijött a hálószobából pizsamában, amit a férfi vett.

– Éppen vacsorázni kezdünk – mondta. – Alejandro azért hozott ide, hogy kipihenhessem magam. Holnap újra megpróbálom a biopsziát.

Elhúzódtam a karjaiból.

Másnap beleegyeztem, hogy együtt dolgozom Diegóval.

Hetekkel később akaratlanul is elárult nekem valamit, amit Alejandro soha nem mert volna elmondani. Mariana nem csak a „jótevőjének lánya” volt. Évekkel korábban ő és Alejandro kapcsolatban voltak. Amikor szakítottak, Mariana súlyos depresszióba esett, évekig kereste őt, sőt, azzal is fenyegetőzött, hogy bántja magát.

Aztán megértettem egy másik hazugságot.

A házasságunk alatt Alejandro mesélt nekem egy állítólagos végzős hallgatóról, aki megszállottan rajongott az exbarátnőjéért, egy fiatalemberről, akit minden alkalommal meg kellett mentenie, amikor azzal fenyegetőzött, hogy leugrik egy tetőről vagy gyógyszereket vesz be.

Az a diák soha nem létezett.