A történetek Marianáról szóltak.

A balesetem napján Alejandro sem egy diákért rohant a kórházba. Őt mentette meg.

A színlelt amnéziám tökéletes kiutat kínált neki: úgy bánhat velem, mint a nővérével, hagyhatja, hogy Mariana feleséget játsszon, és meggyőzheti magát arról, hogy senkit sem árul el.

Miközben Diegóval dolgozva visszanyertem a függetlenségemet, Alejandro elkezdte minden mozdulatomat figyelni. Reggelente fuvarozott, délutánonként megvárt, és mindig ideges lett, valahányszor Diego megjelent.

Egyik este bejött a szobámba és hátulról átölelt.

– Hiányzol, pedig itt vagy – suttogta. – Úgy érzem, mintha eltávolodnál.

Legszívesebben sírtam volna.

– Ezt mondod a nővérednek?

Alejandro megdermedt, és válasz nélkül távozott.

Két héttel később hányingerem lett. Vettem egy terhességi tesztet egy Del Valle környékbeli gyógyszertárban.

Két sor.

Terhes volt.

Ő volt az a fiú, akire Alejandróval három éve vártunk.

Ugyanazon a napon, vacsora közben Mariana otthagyta az evőeszközöket az asztalon.

„Leállítom a kezelést” – mondta. „Nem akarom többé kórházakban és tűk közelében tölteni az utolsó hónapjaimat.”

Alejandro elsápadt.

Marianna megfogta a kezét.

„Csak egy dolgot szeretnék kérdezni tőled, mielőtt meghalok. Feleségül akarlak venni, még ha csak a látszat kedvéért is. Egy kis szertartás. Egy fehér ruha. El akarom képzelni, hogy apám lát minket, és békében lehet.”

Alejandro lehunyta a szemét.

Nem húzta vissza a kezét.

Egy héttel később, miközben ő és Marianát virágokat, öltönyt és helyszínt választottak arra a szimbolikus esküvőre, én egyedül járkáltam rendelőről rendelőre, miközben a titkom egyre csak nőtt bennem.

Az ünnepséget egy szürke pénteken tartották.

A fotókon Mariana menyasszonyi ruhát, Alejandro pedig sötétkék kosztümöt viselt. Egyikük sem mosolygott.

Másnap felvett a munkából.

Beszálltam a kocsiba, becsuktam az ajtót, és nyugodtan mondtam:

-Terhes vagyok.

Alejandro felém fordult, és olyan boldogsággal telt meg a szeme, amit még soha nem láttam benne.

És még mindig nem mondtam el neki, hogy mit döntöttem el.

3. RÉSZ

– Mióta? – kérdezte Alejandro remegve. – Megvizsgáltak? Jól vagy? Valeria, fogalmad sincs, mióta várok erre.

A keze a hasamat kereste.

A félretétel.

– Nincs már baba.

Először nem értette.

-Hogy?

-Megszakítottam a terhességet.

Az öröm olyan brutális módon tűnt el az arcáról, hogy egy pillanatra még én is megijedtem attól, amit az előbb összetört.

– Nem – mormolta. – Nem, nem tehetted…

– Persze, hogy megtehetném. Elmagyaráztad, hogy ki vagy. A testvérem.

Alejandro lélegzete elállt.

Mosolyogtam, bár fájt az arcom.

– Az abszurd fantáziák viccesek lehetnek az interneten. De a való életben egy nő nem alapít családot a testvérével, ugye?

Aztán elvesztette az irányítást.

– Nem vagyok a testvéred!

Tenyerével a kormányra csapott, majd mindkét kezével az arcához emelte.

–Én vagyok a férjed. Te vagy a feleségem. Három éve vagyunk házasok. A baba a miénk volt.

Úgy nézett ki, mint egy tűzből menekülő ember.

Beindította az autót és elhajtott Coyoacánba. Bementünk a hálószobánkba. Rámutatott az esküvőnk hatalmas fotójára.

– Nézd. Te vagy az. Ez a mi otthonunk. Mariana nem a feleségem. A szertartás hazugság volt.

– Milyen kíváncsi – válaszoltam. – Néhány héttel ezelőtt még pont az ellenkezőjét kérted tőlem.

Alejandro mozdulatlan maradt.

És akkor lesújtottam rá azzal az ütéssel, amit hónapok óta kerülgettem.

– Soha nem vesztettem el az emlékezetemet.

Az arca megváltozott.

Nem volt teljes meglepetés. Valami rosszabb: annak a kifejezése, aki rájön, hogy legbelül mindig is tudta.

– A kezdetektől fogva?

– Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitottam a szemem.

Leült az ágy szélére.

Minden hazugságra emlékeztettem: az állítólagos öngyilkos hajlamú diákra, a titkos kórházi látogatásokra, a Mariana közelében vett lakásra, a hozzá illő papucsokra, arra, hogy bemutatott egy másik nőnek feleségként, és végül az esküvőre, amelynek megszervezésébe beleegyezett, miközben az igazi felesége egyedül hordta a három éve várt terhességet.

Alejandro sírt.

Még soha nem láttam sírni.

– Nem akartalak megbántani.

– De megcsináltad.

– Mariana apja megmentette az életemet. Fizetett a nagymamám kezeléséért. Otthont, oktatást, ételt adott nekem. Mielőtt meghalt, megkért, hogy gondoskodjak a lányáról. Mit akartál, mit tegyek?

– Mondd el az igazat.

–Mariana beteg volt. Már korábban is megpróbált bántani magát. Ha újra elutasítanám…

– Akkor együtt eldöntöttük volna, mit tegyünk.

Elkezdett elcsuklani a hangom.

–Ez az, amit sosem értesz meg. Nem volt jogod eldönteni helyettem, melyik igazságot viselem el, és melyiket nem. Nem volt jogod eltitkolni előlem egy múltbeli kapcsolatot, és a házasságomat sem változtatni olyan adóssággá, amelyet soha nem egyeztem bele.

Alejandro felállt.

-Szeretlek!

-Tudom.

Ez elhallgattatta.

– És pontosan ezért megyek el – folytattam. – Mert ha egy férfi, aki azt állítja, hogy szeret, képes eltörölni a helyem a feleségeként, a húgának adni, és egy másik nőnek adni a rám váró szerepet, csak hogy erkölcsileg helyesnek érezze magát, akkor a szerelmed nem véd meg tőled.

Kétségbeesetten tagadta.

– Soha nem szerettem Marianát úgy, mint téged.

-Nem számít.

– Igen, számít!

– Nem. Mert egy árulás nem szűnik meg fájni csak azért, mert az áruló azt mondja, hogy valami másra gondolt.

Kapcsolatunkban először mindketten sikítottunk.