1. RÉSZ

„Mondd meg neki, hogy várjon. Először is Renata CT-vizsgálatát akarom. Ha bármi történik vele, mindannyiótokat felelősségre vonlak.”

Felismertem a férjem hangját a telefon másik végén, miközben vérző hordágyon feküdtem, 60/40-es vérnyomással és hasogató fájdalommal a hasamban. Alejandro a kórház sürgősségi osztályának vezetője volt. Ő volt az a férfi is, akivel öt évig voltam házas. És éppen most rendelte el, hogy halasszák el az ellátásomat, hogy először a szeretőjével foglalkozhassanak.

Három órával korábban még azt hittem, hogy boldog házasságban élek.

Azon a napon volt az ötödik évfordulónk. Korán jöttem el a kis cégtől, ahol könyvelőként dolgoztam, hogy elkészítsem Alejandro kedvenc vacsoráját: tortillalevest, svájci enchiladát és a csokoládétortát, amit mindig kért a születésnapjára.

Évekkel ezelőtt kockázatelemzőként dolgoztam egy nagy pénzügyi cégnél Mexikóvárosban. Kiváló fizetésem volt, és éppen igazgató lettem volna, amikor Alejandro elkezdte halmozni a műszakokat, a műtéteket és az előléptetéseket. Azt hittem, a házasság azt jelenti, hogy támogatjuk egymást.

Felmondtam a karrieremet, elfogadtam egy sokkal szerényebb állást az otthonom közelében, és szinte az összes megtakarításomat, plusz egy szüleimtől kapott kölcsönt, arra fordítottam, hogy megvegyem a lakásunkat Santa Fe-ben.

Sándor virágzott.

Lassan elhalványultam a sikerük nyomán.

Este hat órakor kaptam meg az üzenetét:

„Kórházi sürgősség. Nem fogok tudni odaérni.”

Fájt, de azt hittem, életeket mentek. Így hát hőszigetelt dobozokba tettem az ételt, és a régi robogómmal elmentem a Metropolitan Kórházba.

Sosem jutottam el a bejáratig.

Egy teherautó féktelenül több, a kórház előtt álló járműnek ütközött. Az ütközéstől a robogóm a járdára borult. Szörnyű fájdalmat éreztem a bal oldalamban.

Aztán megláttam egy fekete BMW-t, kevesebb mint tíz méterre tőlem.

Alejandro autója.

Megpróbáltam felhívni.

De Alejandro az utasülés ajtaja felé rohant.

Renata, egy új nővérke a sürgősségről, lejött onnan. Ruhát, magassarkút és könnyű kabátot viselt. Alig volt egy karcolás a karján.

Alejandro körül sem nézett.

Felvette.

– Ne aggódj, szerelmem, itt vagyok.

És rohant vele a kórházba.

Gyakorlatilag előtte feküdtem.

Az évfordulós vacsoránk a vérem mellé ömlött az aszfaltra.

Két idegen kért segítséget nekem.

A sürgősségi osztályon Dr. Diego Martinez megvizsgálta a hasamat, és elsápadt.

– Valószínűleg belső vérzés. Sürgős GYORS ultrahangra és CT-vizsgálatra van szükségem. Készítsen elő vérmintát.

Amikor felhívtam a sürgősségi osztály vezetőjét, hogy elsőbbséget kérjek, Alejandro olyan utasítással válaszolt, amit soha nem fogok elfelejteni.

Először Renáta.

Én később.

Diego erősködött.

– Doktor úr, ez a beteg sokkos állapotban van. Lehet, hogy megrepedt a lépe.

—Akkor stabilizálja. A CT-készülék foglalt.

– Renata gyalog érkezett.

Csend lett.

Aztán Sándor így válaszolt:

– Ki üzemelteti ezt a szolgáltatást, te vagy én?

Letette a telefont.

Diego a monitorra nézett, majd a hasamra.

– A pokolba a CT-vizsgálattal. Szabad folyadék van. Készítsd elő a műtőt. Én vállalom a felelősséget.

Miközben a folyosón rohantunk a műtő felé, megértettem valamit, ami rosszabb a hűtlenségnél.

A férjem nemcsak hogy egy másik nőt választott.

Kész voltam meghalni érte.

És még mindig nem sejtette, hogy amit ébredéskor felfedez, az árulást valami sokkal komolyabbá változtatja.

El sem tudtam képzelni, mi fog történni…

2. RÉSZ

Három nappal később az intenzív osztályon ébredtem.

Eltávolították a lépemet. Annyi vért vesztettem, hogy a sebész elmagyarázta, további húsz perc késés valószínűleg megváltoztatta volna az eredményt.

Dr. Diego megmentett.

Alejandro aznap reggel kifogástalanul jelent meg, fehér kabátja tökéletesen vasalt volt.

„Nagyon megijesztettél” – mondta. „Nem ismertelek fel a balesetnél. Túl sokan voltak.”

Csendben néztem őt.

– Különben is, el voltam ragadtatva a munkától. Csak később tudtam meg, hogy te voltál az.

Meg akartam kérdezni tőle, hogy ő is „túlhajszolt” volt-e, amikor Renatát a karjában hordozta.

Nem én tettem meg.

– Pihenj – tette hozzá –, majd később visszajövök.

Nem tért vissza.

Percekkel később két ápolónő beszélgetését hallottam kint.

–Megint Renata VIP-szobájában van.

– És a feleséged?

– Itt. Majdnem meghalt.

A második ápolónő lehalkította a hangját.

„Az egész kórház tudja, mit tett azon az éjszakán. Eltakarta egy sokkos állapotban lévő beteg CT-vizsgálatát, hogy először be tudja vinni Renatát. A legrosszabb az egészben az, hogy még mindig nem tudta, hogy a beteg a saját felesége.”

Lehunytam a szemem.

Aztán megérkezett Lucia, a legjobb barátnőm az egyetem óta, és most a kórház pénzügyi területén adminisztrátorként dolgozik.

Dühösen jött be.

– Mariana, meg kell mutatnom neked valamit.

Elővette a telefonját.

Mielőtt bárki módosíthatta volna a rendszernaplókat, hivatalos másolatokat szerzett be róluk.

19:12-kor Alejandro prioritásként jelölte meg Renata ügyét.

19:28-kor a VIP területen található számítógépről az adminisztratív felhasználója ideiglenesen blokkolta egy másik beteg vizsgálati kérelmét.

Az a beteg én voltam.

– Diego vitatkozott vele – mondta Lucía. – Aztán úgy döntött, hogy egyenesen a műtőbe visz téged, az ultrahangot bizonyítékként használva. Ha engedelmeskedett volna, nem tudom, hogy itt lennél-e.

Abbahagytam a sírást.

Az agyam újra úgy kezdett működni, mint amikor a pénzügyi kockázatokat elemeztem.

– Mindenről készíts másolatot.

– Már megcsináltam őket.

– A kórházon kívül.

-Is.

Azon az estén felhívtam Santiagót, egy korábbi egyetemi évfolyamtársamat, aki most ügyvédként dolgozik.

Amikor befejezte a hallgatásomat, néhány másodpercig csendben maradt.