Amikor visszatért, már várták.

3:47-kor megérkezett a 417-es irattartó szekrényből a boríték. Benne egy 1998-as szerkezeti terv és egy üzenet Marianától:

„Apa, hasonlítsd össze ezt a tervet a jelenlegivel. Ne azt nézd, mi látszik. Azt nézd, mi hiányzik.”

Mindkét tervet kiterítettem a biztonsági pulton.

Aztán megláttam.

A toronyban egy régi szervizlift volt, amely az alagsorokat a műszaki szinttel kötötte össze. Az új terveken zártként ábrázolták, de a fizikai tér továbbra is az épület magján belül létezett.

Kerestünk egy hozzáférési pontot, de semmit sem találtunk.

Azon az estén valaki bejött hozzám, és banki alkalmazottnak adta ki magát. Amikor kértem az igazolványát, megváltozott a hangja.

– Az unokád már így is túl sok mindenen ment keresztül ma. Kár lenne, ha bármi más történne vele.

Becsuktam az ajtót és felhívtam Luciát.

Ez világossá tette, hogy nem csak Sebastianra vadásztunk. Volt valaki felette.

Másnap reggel Reni egy gyermekspecialista előtt tanúvallomást tett arról, hogy ismeri az LSM-et. Papírt és zsírkrétákat kapott, hogy lerajzolja, amire emlékszik.

Mire befejeztem a nézését, egy liftet, egy alakot a padlón és két ajtót rajzolt egymás mellé. Az egyiken egy kis kör volt, mint egy gomb. A másik teljesen sima volt.

Le voltam fagyva.

Nem a fő lift volt.

Ez volt a régi teherlifthez vezető zárt bejárat.

„Hol láttad azokat az ajtókat?” – kérdeztem tőle jelnyelven.

A GÉPEK KÖZELÉBEN. ANYA MUTATTA MEG. AZ EGYIK KINYÍLIK. A MÁSIK ÚGY NÉZ KI, MINT EGY FAL.

Felhívtuk a karbantartót, és ellenőrizték a B1 alagsort. Tizenhét perccel később megszólalt a telefonom.

– Don Arturo – mondta kapkodó lélegzettel –, találtunk egy panelt, amit alig másfél éve szereltek fel. Mögötte egy folyosó található, ami egyetlen új tervrajzon sem szerepel.

A torony felé akartam rohanni, de a nyomozó megvárakoztatott, amíg a rendőrök és a mentősök beértek.

Tizenegy perc telt el.

Lucia rádiója recsegett.

Felnézett rám.

– Találtak valakit – mondta.

Szünetet tartott.

Él.

És abban a pillanatban még mindig nem tudtuk, hogy a fal mögött álló személy Mariana-e… vagy egy sokkal nagyobb csapda utolsó darabja.

3. RÉSZ

Lucia Ortega nyomozó csak azután engedett be a rejtett folyosóra, miután a mentősök biztosították a területet.

Soha nem fogom elfelejteni a szagot: nedves beton, gépolaj és pangó levegő. Hátul, a falnak támaszkodva állt Mariana.

Csuklóit teherszíjakkal kötötték össze. Bal halántékán száraz seb húzódott. Ajkai kicserepesedtek a kiszáradástól, szeme pedig csukva maradt, miközben egy mentős oxigént adott neki.

„Stabil az állapota” – mondta nekem. „Súlyos fejsérülése van, de stabil.”

Letérdeltem és megfogtam a lányom kezét.

Egy pillanatig nem válaszolt.

Aztán az ujjai a tenyeremhez nyúltak.

– Itt vagyok, lányom.

Alig nyíltak szét az ajkai.

-Vese…

–Biztonságban van. És ő az, aki megtalált téged.

Mariana furcsa mozdulatot tett, félig mosolygott, félig sírt. Újra lehunyta a szemét, miközben felemelték a hordágyra.

Ekkor kaptam egy üzenetet egy ismeretlen számtól:

„Remélem, megtaláltad, amit kerestél. Akkor most beszélünk.”

Nem kellett neki aláírás. Tudtam, hogy Sebastian az.

Mariana két éjszakát töltött egy magánkórházban rendőri őrizet alatt. Amikor már képes volt tisztán beszélni, összerakta azt, ami addig csak töredékeknek tűnt.

Három hónappal korábban felfedezte, hogy a Torre Altavista több biztonsági jelentését is megváltoztatták egy több millió dolláros eladás felgyorsítása érdekében. Blokkolt vészkijáratok, hamisított ellenőrzések és olyan kiszámlázott javítások voltak, amelyeket soha nem végeztek el. Rafael Tejada, a könyvvizsgáló, ugyanezt állapította meg.

Sebastián, aki hét évig volt a vejem, annál a cégnél dolgozott, amelyik koordinálta az ingatlanügyletet. Mariana először azt hitte, hogy csak az állását védi. Aztán rájött banki átutalásokra, e-mailekre és fiktív cégekre.

Eltűnése reggelén Sebastián elmondta neki, hogy Rafael technikai bizonyítékokat hagyott hátra, és össze kell gyűjteniük azokat, mielőtt Rodrigo megsemmisíti őket. Mariana vele ment fel. Reni látta őket.

A tetőn Sebastián megpróbálta rávenni, hogy adja át neki a memóriakártyát. Mariana már elrejtett egy példányt a lánya esőkabátjában, és egy másik nyomot is otthagyott a régi irattartó szekrényemben.

Amikor a nő visszautasította, megjelent Rodrigo és egy másik férfi. Megverték, végigvonszolták a régi szolgálati folyosón, és egy hamis jelenetet rendeztek az emeleten egy kerekesszékkel és a cipőjével. Balesetnek vagy öngyilkosságnak akarták beállítani.

Aztán Sebastián lement a földszintre, Renit otthagyta a hallban, majd újra kiment. A nő, akivel korábban lefilmezték, nem a szeretője volt, ahogy mindannyian először gondoltuk. Laura Cárdenas volt az, egy informatikus, aki hamis személyazonosságokkal, shell fiókokkal és nyilvántartás-manipulációval dolgozott.

Később egy elhunyt nő nevét használva küldött egy üzenetet, hogy információkat adjon el, amikor rájött, hogy minden kezd szétesni.

De Mariana mondott nekem valamit, ami teljesen megváltoztatta a nyomozást.

– Apa, ezt nem Sebastian találta ki.

– Szóval ki?

Néhány másodpercbe telt.

—Claudio Ferrer.

Üresség érzetét éreztem a mellkasomban.

Claudio harminc éve volt a barátom.

Ott volt az esküvőmön. A karjában tartotta Marianát, amikor megszületett. Velem ült, amikor a feleségem, Elena meghalt. Virágot vitt a temetésére, és hónapokon át minden vasárnap felhívott, hogy megkérdezze, ettem-e valamit.

Én magam is több ingatlanügylethez ajánlottam őt nyugdíjba vonulásom után.

Lucía nem volt hajlandó megerősíteni semmit, amíg nem kapott bizonyítékot. Más úton szerezte meg.