Egy Delta-bevetésről tértem haza, és az utam egyenesen az intenzív osztályra vezetett. A feleségem feküdt ott – olyan brutálisan összekaszabolva, hogy alig ismertem rá. Az orvos lehalkította a hangját: „Harmincegy törés. Súlyos, tompa ütésektől származó traumák. Módszeres bántalmazás.” A kórterem előtt ott láttam őket – az apját és a hét fiát –, úgy vigyorogtak, mintha épp most nyertek volna valami fődíjat. A nyomozó csak annyit motyogott: „Ez családi ügy. Meg van kötve a kezünk.” Én végigsimítottam a feleségem koponyáján lévő sebet, és nyugodtan annyit mondtam: „Tökéletes. Én ugyanis nem a törvény embere vagyok.” Ami ezután következett, azt soha nem fogja látni egyetlen tárgyalóterem sem.

A mellkasomon lévő kezére néztem. Aztán a szemébe néztem.

„Érints meg még egyszer, Dominic, és máris mellette leszel az ágyban.”

Habozott, a zaklató ösztöne felismerte a ragadozót, majd hátralépett. Eltoltam magam mellettük, és kinyitottam az ajtót.

A lélegeztetőgép hangja volt az egyetlen dolog a szobában. Suss. Katt. Suss.

Odamentem az ágy széléhez, és majdnem felmondták a szolgálatot a térdeim. Ha a kartonpapíron nem Tessa szerepelt volna a név , nem tudtam volna, hogy ő az. Az arca kétszeresére volt feldagadva. Az állkapcsa dróttal volt összezárva. Az egyik szeme teljesen le volt zárva, egy hatalmas, lila és fekete massza. Gyönyörű szőke haját bal oldalon leborotválták, hogy helyet csináljanak az öltéseknek, amelyek vasúti sínekként futottak végig a fejbőrén.

Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de gipszben volt. Ehelyett a vállát érintettem meg – az egyetlen helyet, ami nem tűnt töröttnek.

– Tessa – suttogtam. – Itt vagyok. Itthon vagyok.

Nem mozdult. A gép csak lélegzett tovább.

Az ajtó kinyílt mögöttem. Miller nyomozó volt az. Kényelmetlenül érezte magát, egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.

– Hunter úr – mondta Miller –, elnézést kérek.

„Ki tette ezt?” – kérdeztem, anélkül, hogy megfordultam volna. Tessa összetört arcára szegeztem a tekintetemet.

„Úgy véljük, betörés történt” – mondta Miller. „Bajba jutott rablás. Előfordul. Valószínűleg pánikba estek, amikor lejött a lépcsőn, megverték, elvittek néhány ékszert, majd elmenekültek.”

Lassan megfordultam. A nyomozóra néztem. Aztán elnéztem mellette, a szoba üvegablakán keresztül Victorra és hét fiára. Beszélgettek egymással, nevetgéltek. Mason , a legfiatalabb, valamit mutatott Kyle- nak a telefonjáról .

– Rablás – ismételtem meg.

„Igen, uram. Betört behatolásra utaló nyomokat találtunk a hátsó ajtónál.”

Visszanéztem Tessára. Gyengéden felemeltem a karját, amelyik nem volt gipszelve. Megnéztem a körmeit. Tiszták voltak.

– Nyomozó – mondtam veszélyesen nyugodt hangon. – A feleségem egy harcos. Hetente háromszor jár kick-box edzésre. Ha egy idegen betörne hozzánk és megtámadná, biztosan kikaparná a szemét. Bőr lenne a körmei alatt. Védekezésből származó sebek lennének az alkarján. – Rámutattam a sima karjaira. – Nem védekezett. Ami azt jelenti, hogy ismerte az illetőt. Közel engedte. Vagy lefogták.

A nyomozó tekintete az ablak felé villant, Victor felé. Egy apró, pillanatnyi félelemre utaló kifejezés volt. Észrevettem.

– Minden nyomot kivizsgálunk – mondta Miller, most már izzadva. – De az apa, Mr. Victor… nagyon segítőkész volt. Felbérelt egy magánbiztonsági csapatot, hogy figyeljék a házat.

– Fogadok, hogy így tett – mondtam.

Kimentem a szobából. A hét testvér elhallgatott, ahogy közeledtem. Victor hideg, élettelen tekintettel nézett rám.

– Tragédia – mondta Victor kifejezéstelenül. – De majd gondoskodunk róla. Hunter, teljesítetted a kötelességedet. Visszamehetsz a bázisodra. Nálunk vannak a legjobb orvosok, akiket pénzért lehet kapni.

– Nem megyek sehova – mondtam.

– Ő a lányom! – csattant fel Victor, és hangja megemelkedett. – Te pedig csak egy férj vagy, aki soha nincs ott. Nem voltál ott, hogy megvédd. Én intézem ezt.

Közel léptem hozzá. Három centivel magasabb voltam nála, és huszonöt kilóval több izmos testem volt, mint a biztonsági őreinek.

– Ez a baj, Victor – suttogtam, hogy csak ő hallja. – Túl jól kezeled a helyzetet. Nem szomorúnak tűnsz. Kényelmetlenül érzed magad.

Victor szeme megrándult. A testvérekre néztem. Hét erős, rátermett férfi, mégis egyetlen karcolás sem volt egyikükön sem. De észrevettem még valamit. Masont . Nem rám nézett. A padlót bámulta. Remegett a keze. Egy kávéscsészét tartott a kezében, és a benne lévő folyadék fodrozódott.

– Rablás – mondtam elég hangosan, hogy mindenki hallja. – Ez a történet. Valami narkós betört és megütötte. Hányszor?

Ránéztem az ágy végéből előhúzott kórlapra.

„Harmincegyszer” – olvastam fel hangosan. „Harmincegyszer tompa tárggyal üt. Valószínűleg kalapáccsal.” Grantre néztem , aztán Ianre , majd Dominicre. „Egy rabló egyszer azért üt, hogy ledöntsön. Kétszer, hogy talpon tartson. Harmincegyszer…” – ráztam a fejem. „Harmincegyszer személyes sértés. Harmincegyszer gyűlölet.”

– Vigyázz a szádra! – figyelmeztetett Dominic, és ismét előrelépett.

– Meg fogom találni, ki tette ezt – mondtam, egyenesen Victorra nézve. – És amikor majd megkeresem, nem fogom hívni a rendőrséget. Azt fogom tenni, amire kiképeztek.

Hátat fordítottam nekik, és a kijárat felé indultam. Levegőre volt szükségem, de ami még ennél is fontosabb, vissza kellett jutnom a házhoz. A nyomozó azt mondta, hogy rablás történt, de a megérzésem – ugyanaz az ösztön, ami Afganisztán hegyeiben életben tartott – azt súgta, hogy az ellenség nem valami sötétben leselkedő idegen.

Az ellenség a váróteremben állt. És egyetlen végzetes hibát követtek el.

Nem ölték meg őt. És engem sem öltek meg.

—————-
A hazafelé vezető út olyan volt, mint egy temetési menet. Az utcai lámpák stroboszkópként villództak a szélvédőm előtt, számolva a másodperceket, amíg szembe nem néznem a valósággal, ami a saját étkezőmben történt.

Leállítottam a teherautómat a járdaszegélyre, és leállítottam a motort. A ház ott állt a sötétben, némán és vádlón. A bejárati ajtóra felfűzött rendőrségi szalag már lógott, lustán lobogott a hideg szélben. Úgy éreztem, mintha a rendőrök már eldöntötték volna, hogy ez a bűncselekmény nem éri meg a szoros csomóval való fáradozást.