Egy Delta-bevetésről tértem haza, és az utam egyenesen az intenzív osztályra vezetett. A feleségem feküdt ott – olyan brutálisan összekaszabolva, hogy alig ismertem rá. Az orvos lehalkította a hangját: „Harmincegy törés. Súlyos, tompa ütésektől származó traumák. Módszeres bántalmazás.” A kórterem előtt ott láttam őket – az apját és a hét fiát –, úgy vigyorogtak, mintha épp most nyertek volna valami fődíjat. A nyomozó csak annyit motyogott: „Ez családi ügy. Meg van kötve a kezünk.” Én végigsimítottam a feleségem koponyáján lévő sebet, és nyugodtan annyit mondtam: „Tökéletes. Én ugyanis nem a törvény embere vagyok.” Ami ezután következett, azt soha nem fogja látni egyetlen tárgyalóterem sem.

Belül egy nehéz acél széf volt. Elforgattam a tárcsát. Balra, jobbra, balra. Kattanás.

Az ajtó kitárult. Nem vadászpuskák gyűjteménye volt bent. A múltam. Azok a holmik, amiket a katonaság megengedte, hogy megtarthassak, és azok is, amiket magam szereztem.

Elővettem a tányértartómat. Jelenleg nem voltak benne kerámiatányérok, de a tasakok készen álltak. Elővettem egy pár kábelkötegelőt – azt a strapabíró fajtát, amit a rugalmas bilincsekhez használnak. Elővettem egy KA-BAR kést, a pengéje fekete és nem tükröződő.

Nem fogtam fegyvert. Még nem. A fegyver hangos. A fegyver gyors. A fegyver irgalom. Victor és hét fia nem érdemeltek irgalmat. Megérdemelték, hogy minden egyes másodpercét érezzék annak, ami következik.

A széf ajtajába szerelt kis tükörben néztem a tükörképemet. A szemem másképp nézett ki. A kék szín eltűnt, helyét egy sötét, tág pupilla vette át. A férj aludt. A Delta-kezelő ébren volt.

Tudnom kellett, hol vannak. Nyomon kellett követnem a falkát. És pontosan tudtam, ki a gyenge láncszem.

Mason . A legfiatalabb. Aki remegett a kórházban. Aki úgy tartotta a kávéscsészét, mintha gránát lenne. Ő volt az, aki fogta a lábait. Ő volt az, aki nézte.

És ma este ő lett volna az első, aki megszólalt.

—————
Becsuktam a széfet, felkaptam egy fekete kapucnis pulóvert, és kimentem az éjszakába. A ház csendje már nem zavart, mert tudtam, hogy hamarosan Mason sikolyának hangja fogja megtörni a csendet.

Elautóztam egy non-stop barkácsboltba, ami három várossal odébb volt. A zümmögő fénycsövek alatt sétálgattam a folyosókon, úgy néztem ki, mint bármelyik másik szerelő, aki egy szivárgást javít. Vettem egy tekercs erős műanyag fóliát, egy doboz ipari erősségű kábelkötegelőt, egy tűzőgépet és egy kalapácsot. Egy nehéz, karmos keretező kalapácsot. Megmértem a kezemben. Kiegyensúlyozottnak és masszívnak éreztem.

– Jó éjszakát! – motyogta az álmos tinédzser a pénztárnál.

– Hosszú lesz – mondtam.

Visszahajtottam a város felé. Tudtam, hol lesz a Farkasfalka péntek este. Egy nagy győzelem után – és számukra Tessa elhallgattatása győzelem volt – mindig ugyanoda mentek: a Velvet Lounge-ba, egy belvárosi luxusklubba, ami Victoré volt.

Két háztömbnyire leparkoltam a teherautómat egy sikátor árnyékában, és vártam.

02:45-kor kinyílt az ajtó. Nevetés áradt ki az utcára. Dominic és Grant léptek ki először, hangosan és botladozva. Aztán jöttek a többiek. Adrenalintól és drága italtól betépve. De az egyikük lemaradt.

Kőműves.

Nem nevetett. Rosszul nézett ki. Legyintett, hogy elutazik a limuzinnal.

„Sétálok egy kicsit, kitisztítom a fejem” – hallottam, ahogy mondja.

– Ahogy akarod, öcsém! – ujjongott Dominic. – Ne legyenek rémálmaid!

A limuzin elindult. Mason egyedül állt a járdán. Rágyújtott egy cigarettára, a keze annyira remegett, hogy kétszer is elejtette az öngyújtót. Elindult a Negyedik utcán, a város csendesebb része felé.

Tökéletes.

Kiléptem az árnyékból, néma, gördülő léptekkel sétáltam, semmi hangot nem csapva a járdán. Leküzdöttem a távolságot. Ötven yard. Harminc. Tíz.

Megállt egy sarkon, várva, hogy megváltozzon a lámpa. Nem voltak autók. Csak ő és a szellemek, akiket megpróbált elűzni magából. Közvetlenül mögé léptem. Éreztem a pórusaiból izzadt skót whisky szagát. Közel hajoltam, ajkammal majdnem a fülét súroltam.

– Harmincegy – suttogtam.

Mason megdermedt. Szoborként merevedett meg. A cigaretta kiesett az ujjai közül. Lassan elfordította a fejét, szeme tágra nyílt, vérben forgó, ősi rettegés töltötte el. Azonnal felismert.

– Vadász – dadogta. – Én… én nem…

Megragadtam a csuklóját. Nem szorítottam erősen – csak annyira, hogy eltaláljam a nyomáspontot. Megcsavartam. Felnyögött, és térdre esett.

– Beszélnünk kell a húgodról – mondtam halkan. – És mindent el fogsz mesélni, különben elkezdek számolni.

Behúztam a sikátor sötétjébe. A vadászat hivatalosan is elkezdődött.

A téglafalhoz nyomtam. – Kérlek – nyöszörögte Mason. – Hunter, te nem érted. Muszáj volt. Ő kényszerített rá.

„Ki teremtett téged? Az apád?”

„Igen! Victor. Ha nem fogtam volna a lábát, ő is ugyanezt tette volna velem!”

Ránéztem. Huszonkét éves volt, és egy olyan órát viselt, ami többe került, mint a teherautóm. Soha életében egy napot sem dolgozott, soha semmiért nem harcolt. És azt hitte, a félelem mentség a szörnyűségekre.

– Fogtad a lábait – ismételtem meg. – Érezted, hogy küzd. Hallottad, ahogy könyörög neked. „Mason, segíts!” Ezt mondta, ugye?

Mason összerezzent. „Én… én megpróbáltam elfordítani a tekintetemet.”

„Az nem számít. Te is része voltál az egyenletnek.”

Megkötöztem előtte a kezét a cipzárral. – Hol van a raktár?

„Milyen raktár?” Reflexből tettetette a hülyét.

Kivettem a kalapácsot az övtartómból. Nem emeltem fel. Csak hagytam, hogy a nehéz acélfej a tenyeremben pihenjen. Mason tekintete megakadt rajta. Pontosan tudta, mit jelent ez a kalapács.

– 4-es raktár! – fakadt ki. – A dokkoknál, a Déli Terminálnál. Ott van a szállítmány.

„Mi van a szállítmányban?”

„Fegyverek. Módosított AR-ek, katonai felesleg. Kedden szállítják őket egy szudáni vevőnek.”

– És a többiek?

„Dominic tetőtéri lakásába mentek. Folytatják a bulit.”

Információkat szereztem. Odavonszoltam a teherautómhoz, és elvittem húsz mérföldre a városból egy elhagyatott gabonasilóhoz, amit ismertem. Elszigetelt, hangszigetelt és éjszaka félelmetes volt. Odakötöztem egy tartógerendához.

„Itt hagysz?” – kiáltotta. „Megfagyok!”