Megpróbáltam visszautasítani, de ő ragaszkodott hozzá.

Megadtam neki a címet, és elmagyaráztam, hogy korán indulok dolgozni. Megbeszéltük, hogy fél hétkor átjön.

Nem mondtam meg neki, hogy a pénz elfogadása lehetővé teszi számomra, hogy fellélegezzek.

A kopogások az ajtón időben érkeztek.

Egy pulóvert viseltem a pizsamám felett.

Mercedes a kis verandán állt, fésült, száraz hajjal. Egy bevásárlószatyrot cipelt.

A teherautó mellett álló férfi közeledett.

– Esteban Salgado vagyok. Köszönöm, hogy segítettél az édesanyámnak.

Felismertem a vezetéknevet, majd az arcot. Láttam a fényképét egy logisztikai magazinban, ami a raktárban keringett.

Egy több elosztóközponttal rendelkező ipari csoport igazgatója volt.

Megigazítottam a pulóveremet, és hirtelen zavarba jöttem az ajtóról lepattogzó festéktől.

Mercedes odaadta nekem a 200 pesót.

Aztán felvette a táskát.

– Ez azért van, mert miattad késve érkezett meg a lányával.

Volt palacsintakeverék, tej, tojás és egy doboz eper.

Másfelé kellett néznem.

Renata kócos arccal jelent meg mögöttem.

– Van ma palacsinta?

Mercedes kissé lehajolt.

– Ha apád meghív minket.

A lányom teljesen kinyitotta az ajtót.

Így kerültek be a házunkba.

Estebannak fel kellett vennie egy hívást, és kint maradt a teraszon. Mercedes levette a kabátját, és megkérdezte, hol tartjuk a serpenyőt.

Renata elmagyarázta neki, hogy én mindig az elsőt elégettem.

– Ez családi hagyomány – védtem meg magam.

Reggeliztünk a kis asztalnál. Mercedes úgy hallgatta a lányomat, ahogy az iskolájáról beszélt, mintha semmi más elfoglaltsága nem lenne a világon.

Amikor Renata elment rajzot keresni, Esteban megkérdezte a munkámról.

Meséltem neki a motorokról, érzékelőkről és szállítószalagokról.

– Felügyelte a személyzetet?

– Új alkalmazottakat képezek. Ellenőrzéseket szervezek, amikor a felelős személy távol van. De a beosztásom továbbra is technikai jellegű.

Bólintott.

—Van egy karbantartási felügyelői pozíciónk. Ha érdekel, elküldhetem neked az álláshirdetést.

Néhány másodpercbe telt, mire válaszoltam.

– A tegnap este miatt?

– Abból, amit most elmondtál. A tegnap este történtek hoztak össze minket.

Elmagyarázta nekem, hogy lesznek interjúk és egy technikai értékelés.

Nem ajánlotta fel nekem az állást.

Felajánlotta, hogy bemutat.

Elfogadtam.

Vasárnap megkerestem a bizonyítványaimat egy dobozban, ahol Daniela iratait is tartottam.

Egy dokumentum alatt találtam egy fényképet hármunkról. Renata még csecsemő volt. Én egy inget viseltem, ami már nem az enyém volt, Daniela pedig nevetett, és valamit a képen kívül nézett.

Egy darabig ott álltam, a kezemben tartva a képet.

Aztán felhívtam Doña Chelát, hogy megkérjem, jöjjön érte a lányom hétfőn.

Az interjú 4:30-kor volt. Korábbi távozást kértem, de a főnököm röviddel 3 előtt felhívott.

Egy banda megállt.

– Maradnod kell.

– Pénteken értesítettem. Van egy időpontom.

A tiszta ingemre nézett, ami egy szék mögött lógott.

– Egy interjú?

Nem válaszoltam.

„Olyan képesítéseket fognak kérni tőled, amikkel ott nem rendelkezel, Reyes. Tudod, itt a helyed.”

Régi szégyenérzetet éreztem, hasonlót ahhoz, mint amikor elmagyaráztam, miért nem tudom kifizetni Renata egyik kirándulását.

Éppen lemondani készültem.

Aztán eszembe jutott, hogy a lányom megkérdezte, drága-e az eper.

Ellenőriztem a hibát, azonosítottam a hibás érzékelőt, és a következő műszakban elmagyaráztam a cserét a szerelőnek.

3:40-kor leadtam a jelentésemet és elmentem.

Még mindig zsíros kézzel érkeztem az interjúra.

Hárman voltak: a HR, az üzemeltetés és a karbantartó mérnök. Esteban nem volt ott.

Ez megnyugtatott.

Először túl gyorsan válaszoltam. Nehézségeim voltak a légzéssel, de ez nem tűnt fel.

Aztán a mérnök elém tett egy rajzot.

– Egy sor naponta többször is leáll. Kicserélték a motort, és a probléma továbbra is fennáll. Hol kezdjem?

Megnéztem a rajzot.

Végre valami ismerős volt abban az irodában.

Hibanaplókról, tápegységről, védelemről és üzemi körülményekről beszéltem.

Kérdeztek egy olyan rendszerről, amit még soha nem használtam.

„Nem tudom” – ismertem be. „Át kellene néznem a kézikönyvet, és képzésben kellene részesülnöm.”

A HR-es hölgy felírt valamit.

Azt hittem, elszalasztottam a lehetőséget.

Aztán kértek tőlem egy példát a fejlődésre.

Elmeséltem nekik, hogyan szerveztem át a szalagok ellenőrzését, hogy a műszakkezdés előtt elvégezhessem azokat. Magamnál hordtam a nyilvántartásaim másolatait: dátumok, meghibásodások és állásidők.

A mérnök megvizsgálta őket.

– Elvégezted ezt az utólagos vizsgálatot?

– Tudnom kellett, hogy működik-e.

Az utolsó kérdés egy sürgős meghibásodásra vonatkozott, amely során a személyzet sürgette az újraindítást.

Gondolkodás nélkül válaszoltam:

– Először is biztosítom a felszerelést. A sürgősség nem teszi a gépet kevésbé veszélyessé.

Amikor kijöttem, a hátam teljesen átázott.

3 napig vártam a hívásra.

Szerdán kaptam egy üzenetet a HR-től. Szeretnék egyeztetni a munkaköri feladataimmal a cégemnél.

Délután a főnököm behívott az irodájába.

–Megkérdezték, hogy felügyelő vagy-e. Mondtam nekik, hogy nem.

Összeszorult a gyomrom.

– Én sem ezt mondtam.

-Akkor nem lesz semmi problémád.

Meggyőződéssel távoztam, hogy mindennek vége.

Otthon Renata talált rám a törött mosógép mellett ülve.

– Nem ők adták neked az állást?

– Még mindig nem tudom.

Leült mellém a földre.

– Segítsek várni?

A fejét a karomra hajtotta.

Így maradtunk, amíg már nem tűnt szükségesnek úgy tenni, mintha jól lennék.

Másnap felhívott a mérnök.

„A jelenlegi pozíciód nem jár hivatalos felügyelettel” – mondta. „Szeretnénk megerősíteni, hogyan szervezted meg a csapatot.”