Újra mindent elmagyaráztam neki. Aztán az engedélyével megadtam neki két kollégám telefonszámát, akik be tudták mutatni a képzéseket.

Nem volt több mit kínálnom.

Péntek reggel megkértek, hogy menjek vissza.

Mielőtt bementem, bent maradtam a teherautóban, és fogtam a kormánykereket.

Mindent megtettem, amit tudtam.

A mérnök kinyitott egy mappát.

— Érdekel minket az alkalmazásod. Vannak olyan készségeid, amelyeket fejlesztened kell, így a pozíció magában foglalja a képzést és a 3 hónap utáni teljesítményértékelést.

Odacsúsztatta felém az ajánlatot.

A fizetés majdnem 40%-kal magasabb volt. Voltak juttatások, fix munkaidő és fizetett képzés.

Kétszer is elolvastam a dokumentumot.

„Van valami probléma?” – kérdezte.

Megráztam a fejem.

Nem bíztam a hangomban.

Aláírtam az átvételi nyilatkozatot, és visszamentem a teherautóhoz.

Ott sírtam.

Sírtam a fiókokban elrejtett számlákért, az éjszakákért, amikor kiszámolgattam, mennyi hiányzik, és azokért az alkalmakért, amikor Renata azt mondta, hogy „nem számít”, mielőtt bármit is elmagyarázhattam volna neki.

Daniela miatt is sírtam.

Annyira szerettem volna elmondani neki, hogy túl leszünk ezen.

Délután vettem epret.

Renata meglátta őket, és elkerekedett a szeme.

-Újra?

-Újra.

Amikor elmeséltem neki a munkát, letette a táskát az asztalra, és olyan erősen ölelt magához, hogy meg kellett tartanom, nehogy leessen.

Az első hónapom kimerítő volt.

Programokat, neveket és eljárásokat kellett megtanulnom. Hibáztam egy alkatrészigénylésnél, és egy egész délutánt töltöttem a kijavításával. A megbeszéléseken olyan emberek is voltak, akik nálam képzettebbek voltak.

De amikor valaki egy csapágyzajról beszélt, tudtam, mit kérdezzek.

Fokozatosan megszűnt úgy érezni, mintha egy kölcsönvett székben ülnék.

Mercedes felhívott minket a második szombaton.

Tudni akartam, hogy mennek a dolgok.

Renata felvette a telefont, és anélkül, hogy megkérdezte volna, meghívta ebédelni.

Túl kemény sütiket és egy bazsalikomnövényt hozott.

A lányom óvatosan beleharapott egy sütibe.

– Áztathatjuk őket tejben – javasolta.

Mercedes annyira nevetett, hogy a végén még sírva is elsírta magát.

Evés után, amíg Renata a házi feladatát írta, segített nekem elpakolni a mosogatást.

Mondtam neki, hogy még mindig nem tudom, hogyan köszönjem meg.

Egy csészét tartott a kezében.

– Azon a pénteken volt a férjem halálának évfordulója. Egyedül mentem a temetőbe.

Nem válaszoltam.

„A fiam velem akart jönni. Mondtam neki, hogy nem. Dühös voltam rá, az üres házra, mindenre.”

Kinézett az ablakon.

– Amikor az autó leállt, azt hittem, ezzel vége. Annyi jármű haladt el mellettem… Úgy éreztem, eltűnhetek, és senki sem vesz észre.

Ott hagytam a száradó tányért.

– Láttam őt.

Mercedes bólintott, és megszorította a csészét.

– Ezért jöttem vissza.

Attól kezdve volt helye neki az asztalunknál.

Nem jött minden hétvégén, és nem is próbált senkit helyettesíteni. Megtanulta, mikor van szükségünk társaságra, és mikor elég egy telefonhívás.

Renata mutogatni kezdte neki a rajzait. Mercedes mesélt neki a férjéről, a városokról, ahol élt, és arról, milyen rosszul viselkedett a fia gyerekként.

Esteban néha eljött érte, és vacsorára maradt.

A munkahelyén még mindig ő volt a vezető. A konyhánkban az ő feladata volt elérni a tányérokat a felső polcon.

Egy évvel később költöztünk.

Nem volt nagy ház. Két hálószoba, egy működő fűtőtest és egy terasz volt benne, ahová Renata virágcserepeket tehetett.

Hónapokig spóroltam a betétre.

Az első este a földön ülve ettünk, mert még nem terítettem meg az asztalt.

Renata kért tőlem mentő spagettit.

– Most már csinálhatunk valami mást – mondtam neki.

– De ez tetszik nekem.

Én kerestem a hozzávalókat, miközben ő felírta a nevet egy papírra, hogy felragassza a hűtőszekrényre.

Aztán hozzátette még valamit alább:

„Az is jól jön, amikor minden elkezd jól menni.”

A kézírását bámultam.

Kint elállt az eső.

Másnap betettem egy 200 pesós bankjegyet a kesztyűtartóba, a szerszámaim mellé. Ez egy kis vésztartalék volt.

Valahányszor kinyitotta azt a fülkét, eszébe jutott Mercedes az út szélén, és a félelem, amivel hazatért.

Egyik délután Renata megtalálta, miközben egy szalvétát keresett.

– Azért van, hogy segítsek valakinek?

– Csak arra az esetre van szükség, ha szükség lenne rá.

Gondosan összehajtotta, majd visszatette a helyére.

Aztán becsukta a kesztyűtartót, és megkért, hogy vigyem haza. Korán kellett érnünk: Mercedes jött vacsorára, és ezúttal a lányom meg akarta tanítani neki sütit sütni.