1. RÉSZ

– Hétfőn elintézzük az átszállítást. Nincs itt már mit megmenteni – mondta Dr. Fabián Cárdenas anélkül, hogy ránézett volna az ágyon mozdulatlanul fekvő férfira. – Neurológiailag Julián Montemayor nem fog visszatérni.

Lucía Herrera összeszorította az ajkait.

Tizenkét éve dolgozott ápolónőként egy guadalajarai magánkórházban, és megtanulta, hogy amikor egy orvos ilyen hidegen beszél egy eszméletlen beteg előtt, a legjobb hallgatni.

De azon a reggelen valami nem stimmelt.

Juliánt hét hónapig kórházban ápolták a magánnegyed legdrágább szobájában. Hivatalosan agyvérzést kapott, ami miatt elvesztette az eszméletét. Negyvenhat éves volt, egy szállítmányozási cég, két tequilafőzde és több hektárnyi agávéültetvény tulajdonosa volt Los Altos de Jaliscóban.

Az ablak mellett a felesége, Veronica Salgado állt, kifogástalanul fehér öltönyben, és folyamatosan igazgatta arany karkötőjét.

„Szerdán jön a közjegyző” – mondta. „Előbb késznek kell lennie az okiratoknak. Nem várhatok tovább.”

Az orvos bólintott.

Lucia úgy tett, mintha a szérumot ellenőrizné.

A karjában Mateo aludt, egy négyhónapos baba a gyermekosztályról. Néhány percre hagyták nála, amíg egy szobát fertőtlenítettek. A kisfiú egy elhagyott gyermek volt, aki intézményi védelem alatt maradt, mert senki sem találta meg a családját.

Hirtelen Mateo felébredt.

Kihúzta az egyik kezét a takaró alól, és addig mozgatta az ujjait, amíg meg nem találta Julian jobb kezét, amely a lepedőn pihent.

A baba kis öklét a mutatóujja köré zárta.

És Julian ujja megmozdult.

Lucia lélegzete elállt.

Nem görcsroham volt.

Az ujj ismét megmozdult, és lassan meghajlott, mintha meg akarná fogni a gyerek kezét.

A monitor felgyorsult.

-Orvos…

Cárdenas tovább nézegette a dossziét.

-Hogy?

– Mozgatta a kezét.

Veronika megfordult.

– Vigyétek innen azt a gyereket.

– Doktor úr, ez szándékos válasz volt. A beteg összezárta az ujját, amikor a baba hozzáért.

Cárdenas nagyon lassan felemelte a fejét.

– Herrera nővér most már neurológus is?

– Nem. De kötelességem feljegyezni a változásokat.

Az orvos közeledett.

– Amit látott, az görcsös izomfeszültség volt. Nem fog semmi olyat írni, amit nem engedélyeztem.

Lucía Julián arcába nézett.

Egy könnycsepp jelent meg a bal szeme alatt.

Nézte, ahogy lassan végigsiklik a halántékán, míg végül eltűnik a párnában.

– Ő is sír.

Veronica meghúzta a táskája pántját.

– Fabian, csinálj már valamit!

Az orvos bezárta a dossziét.

– Lucía, vidd el a babát a gyermekgyógyászatra, és cseréld ki az ágyneműt.

– Ma reggel cseréltem ki őket.

– Akkor cseréld ki őket újra.

Másnap az ápolási felügyelő egy papírlappal a kezében várta.

– Kirúgni akarnak engedetlenség miatt.

Lucía elolvasta a dokumentumot, és érezte, hogy összeszorul a gyomra.

– Azért, mert azt mondta, hogy a beteg megmozdította az ujját?

– Lucía… ez a Montemayor család. Az orvos igazgató személyesen hívta a Humán Erőforrást.

Lucía átmeneti rokkantsági szabadságot kért súlyos derékfájdalmai miatt, amelyekkel már napok óta küzdött. Emiatt nem tudott azonnal távozni.

De ez semmi mást nem állított meg.

Ugyanazon az estén felhívta Dr. Emiliano Robles-t, egy független neurológust, aki évekkel korábban kezelte az apját.

A kora reggeli órákban érkeztek a kórházba.

Emiliano átnézte a dossziét, elolvasta a gyógyszereket, és mozdulatlan maradt.

– Lucía… ezt minden nap beadják neked?

-Igen.

A neurológus ismét megnézte az adagokat.

– Ez nem altatja a beteget, mert súlyosan beteg.

Odalépett Julianhoz, ellenőrizte a pupilláit, és megbökte a talpát.

Válasz érkezett.

– Mit jelent ez? – suttogta Lucia.

Emiliano sápadt arccal nézett rá.

– Hogy valószínűleg hónapok óta annyi gyógyszert kap, hogy nem ébred fel.

Lucia fázott.

– Hónapok?

– Az itt feljegyzett agykárosodás nem magyarázza meg a jelenlegi állapotát.

Julian gyorsabban vette a levegőt.

Emiliano még jobban lehalkította a hangját.

– Lucía… ez az ember hallgatózhat minket.

Az ágyhoz közeledett.

– Montemayor úr, ha hall engem, kérem, legyen türelmes.

Julian szemhéja szorosan lecsukódott.

Lucia rémülten hátrált.

Ott volt.

Tudatos.

Saját testébe zárva.

És hét hónapon át hallgatta, ahogy a felesége dokumentumokról, meghatalmazásokról, vagyonról és az elküldéséről beszél.

De Lucía még mindig nem tudta, hogy a baba, akinek sikerült rávennie Juliánt, hogy megmozdítsa az ujját, az a darabka, ami tönkreteheti az egész tervet.

És amikor megtudta, hogy ki is valójában Mateo, nem tudta elhinni, mi fog történni…

2. RÉSZ

Két nappal később Lucia lement a kórház archívumába.

Nem Juliannal kapcsolatos információkat kerestem.

Mateót kerestem.

A fiút négy hónappal korábban találták meg egy zapopani közklinika bejáratánál, egy olcsó babakocsiban, mindössze egy cetlivel a kezében:

„Bocsáss meg. Gondoskodj róla.”

Az orvosok becslése szerint kevesebb, mint egy hetes volt.

De volt valami furcsa.

A köldökzsinórt szakszerűen ellátták, és az újszülött olyan ellátásban részesült, ami arra utalt, hogy valószínűleg kórházban jött a világra.

Lucía áttekintette a kórházcsoporthoz kapcsolódó klinikák szülészeti dokumentációit.

Harminckét születés.

Harminchárom.

Harmincnégy.

Aztán talált egy nevet, amitől kiszáradt a szája.

Verónica Salgado de Montemayor.

Kor: harminchét év.

Teljes körű szállítás.

Férfi.

Súly: 3,420 kilogramm.

Születési dátum: pontosan hat nappal azelőtt, hogy Mátét megtalálták.

Lúcia folytatta az olvasást.

A gyermeket az anyával együtt kiengedték kórházból.

– Az egyszerűen nem lehet…

A teljes aktát kereste.

A kórházi tartózkodás során regisztrált cím hamis volt.