– Igaz – felelte halkan, de a hangja tisztán csengett a fagyos levegőben. – Tegnap, amikor kimentem a csöveket tisztítani, találtam egy nőstényt. Egy csapdába lépett. Vele volt a kölyke. Haldoklott. Nem tudtam ott hagyni. Levágtam a drótot, és ráterítettem a kabátomat, hogy meg ne fagyjon, amíg magához tér.

A szavai nyomán a tömeg felbolydult. A megdöbbenést azonnal felváltotta a nyers, kontrollálatlan düh.

– Megmentettél egy farkast?! – üvöltött fel Péter, és előrelépett, mintha meg akarná ütni Gábort. – Egy dögöt, ami a mi állatainkból él?! És a te “jóságod” miatt tépték szét az éjszaka a kutyámat és a jószágokat! A te szagodat, a te kabátodat követték!

– Nem tudhattam! – védekezett Gábor, de érezte, hogy a szavai süket fülekre találnak. – Nem gondoltam volna, hogy a falka idáig követi a nyomot. Csak egy anya volt a kicsinyével…

– Egy vadállat, Gábor! Egy gyilkos! – vágott közbe Mihály, és a tekintete jéghideg volt. – A te ostoba irgalmad miatt majdnem emberek haltak meg az éjszaka. Nincs mentség arra, amit tettél. A természet törvényeibe avatkoztál bele, és mi fizettük meg az árát.

A falu ítélete gyors és könyörtelen volt. Gábort nem űzték el – a tél közepén az felért volna egy halálos ítélettel –, de teljesen kiközösítették. Senki sem szólt hozzá. A boltos nem adott el neki semmit, a szomszédok elfordították a fejüket, ha az utcán sétált. Gábor a falu szélén álló, omladozó házába zárkózott. Az egyetlen dolog, ami megmaradt neki, a lelkiismerete volt, amely most súlyos teherként nehezedett a vállára.

Ahogy teltek a hetek, a tél soha nem látott kegyetlenséggel csapott le a vidékre. Hatalmas hóviharok követték egymást, az utak teljesen járhatatlanná váltak. A falu el lett vágva a külvilágtól. Az élelemkészletek rohamosan fogytak, a tűzifa lassan a végéhez közeledett. A félelem és a bezártság lassan felőrölte az emberek idegeit.

Gábor a napjait azzal töltötte, hogy az ablakból figyelte az erdő határát. Valami nem hagyta nyugodni. Valami nem stimmelt a farkasok támadásával. Egy egészséges falka, még ha éhes is, ritkán támad meg egy kivilágított, emberlakta falut ilyen nyílt és agresszív módon, hacsak nem hajtja őket valami kétségbeesett, természetellenes őrület.

Egyik délután, amikor a hóvihar egy rövid időre alábbhagyott, Gábor kimerészkedett a falu határába, oda, ahol az éjszakai támadás során kilőtt két farkas tetemét a hóba dobták. A hideg konzerválta a testeket. Gábor óvatosan megvizsgálta őket. Az állatok csontsoványak voltak, a szőrük hiányos, a bőrükön pedig régi, elfertőződött harci sebek éktelenkedtek. De ami a legfurcsább volt: ezek az állatok nem hasonlítottak a helyi falkára. Kisebbek, sötétebb színűek voltak, a szemfogaik pedig abnormálisan elkoptak.

Ez egy kóbor falka volt. Egy számkivetett, éhező rablóbanda, amelyet a kétségbeesés és az éhség hajtott.

Gábor agyában hirtelen összeállt a kép. A nőstényfarkas, akit megmentett… nem ehhez a falkához tartozott. Menekült előlük! A csapdába esett nőstény sebezhető volt, a kóbor falka pedig vérszagot kapott. Nem Gábor emberi szagát követték a faluig. A nőstény vérét és a kabátján maradt szagnyomokat követték, remélve, hogy könnyű prédát találnak. A falu csupán útban volt. Gábor nem a pusztulást hozta a falura; épp ellenkezőleg, a kabátjával és az emberszaggal talán megmentette a nőstényt attól, hogy a kóbor falka azonnal széttépje az erdőben.

De hiába tudta az igazságot, kinek mondhatta volna el? Ki hitt volna a falu páriájának?

A tél legkegyetlenebb éjszakája február közepén érkezett el. A hőmérő higanyszála soha nem látott mélypontra zuhant. A szél úgy üvöltött a kéményekben, mintha démonok kórusa énekelne. A falusiak a kályhák köré húzódva reszkettek, imádkozva a reggelért.

Ekkor a szél zúgását egy másik, sokkal félelmetesebb hang hasította át. Egy hosszú, éles, éhező üvöltés, amit tucatnyi másik követett. Nem a távolból szólt. Közvetlenül a kerítéseken túlról.

Gábor felpattant az ágyából, és az ablakhoz rohant. A hold halvány, sápadt fényében mozgó árnyékokat látott a hómezőn. Nem egy, nem öt, hanem legalább húsz-huszonöt farkas vette körül a falut. A kóbor falka visszatért, és ezúttal nem csak a csirkékre fájt a foguk. Az éhezés őrületbe kergette őket. A tél kegyetlensége miatt már nem féltek az embertől, a tűztől, a fegyverektől. Csak a hús ízét akarták.

A falu harangja vadul kongani kezdett. Az emberek pánikba esve rohantak ki a házaikból, fáklyákkal, puskákkal, vasvillákkal a kezükben. A kutyák őrjöngve ugattak, de a hangjukban érezni lehetett a rettegést.

Az első farkasok átugrottak a hóból épült természetes rámpákon a kerítéseken. Hatalmas, kétségbeesett, sovány bestiák voltak, szemükben a túlélés puszta, gyilkos ösztöne égett. A falu központja pillanatok alatt csatatérré változott. A fegyverek dörrenése, a nők sikoltozása és a fenevadak morgása kaotikus pokollá változtatta az éjszakát.

Gábor nem gondolkodott. Felkapta a sarokban álló, nehéz favágó fejszéjét, felhúzott egy vastag kabátot, és kirohant az éjszakába. Nem érdekelte, hogy a falusiak gyűlölik. Ezek az emberek a szomszédai voltak. Velük nőtt fel, az ő gyerekeiknek faragott fajátékokat karácsonyra.

A falu főterén a helyzet reménytelennek tűnt. A hideg miatt több régi puska is csütörtököt mondott. Péter, a fiatal vadász, kétségbeesetten próbálta újratölteni a fegyverét, miközben három farkas vette körül. Az egyik fenevad már ugrásra készen feszítette meg az izmait.