Gábor hatalmas üvöltéssel rontott be a körbe. A fejsze széles ívben lendült, és tompa csattanással találta el a támadó farkas oldalát. Az állat fájdalmas vakkantással zuhant a hóba. Péter döbbenten nézett fel a megmentőjére.

– Ne bámulj, tölts! – ordította Gábor, miközben a másik két farkas felé fordult.

A harc könyörtelen volt. A falusiak vállt a vállnak vetve küzdöttek, de a falka túlerőben volt. Ezek nem természetes vadállatok voltak, akiket elriaszt a hangzavar; ezek éhező démonok voltak. Gábor úgy forgatta a fejszét, mint egy őrült. A karjai fáradtak, a tüdeje égett a fagyos levegőtől, de nem állt meg. Védte az asszonyokat, akik a pajtákba próbálták menekíteni a gyerekeket, védte a sebesülteket.

Hirtelen egy hatalmas, fekete sebhelyes farkas – a kóbor falka alfája – bukkant fel a káoszból. Szemében intelligens gonoszság csillogott. Egyenesen Gábor felé vetette magát. A férfi felemelte a fejszét, de az alfa túlságosan gyors volt. A hatalmas állat Gábor mellkasának csapódott, és mindketten a mély hóba zuhantak.

A fejsze kirepült Gábor kezéből. A farkas forró, rothadó hús szagú lehelete az arcába csapott. Az állat állkapcsa megnyílt, hogy átharapja a férfi torkát. Gábor mindkét kezével a fenevad nyakának feszült, kétségbeesetten próbálva távol tartani a borotvaéles fogakat, de érezte, hogy az ereje rohamosan fogy. A hideg, a kimerültség és az állat puszta tömege felülkerekedett rajta.

“Tehát így ér véget” – suhant át Gábor agyán a gondolat. Lehunyta a szemét, és várta a végső, fájdalmas harapást.

De a harapás nem jött el.

Ehelyett egy olyan hang rázta meg a falu terét, ami teljesen más volt, mint a kóbor falka éhező, rekedtes üvöltése. Ez egy mély, zengő, ősi ordítás volt. A tiszta vadon, a dominancia és az erő hangja.

Gábor hirtelen azt érezte, hogy a fekete alfa súlya lekerül róla. Kinyitotta a szemét, és a látványtól elállt a lélegzete.

Egy hatalmas, gyönyörű, ezüstös-szürke farkas állt felette. A szőre vastag és fényes volt, a tartása királyi. A szürke farkas egyetlen, brutális mozdulattal tépte le Gáborról a sötét alfát, és a fogait mélyen a támadó nyakába mélyesztette.

Gábor azonnal felismerte. Bár a mancsán már csak egy halvány heg látszott, a tekintete ugyanaz volt. A nőstényfarkas volt az. Az, akit megmentett a drótcsapdából.

De nem volt egyedül.

Az erdő sötétjéből, mintha maga a hegy gyomra nyílt volna meg, hatalmas, egészséges timber farkasok özönlöttek elő. Ezek nem éhező korcsok voltak. Ez a helyi, igazi falka volt. A hegyek urai. Élükön egy monumentális hím állt, a nőstény párja.

A falu lakói megdermedtek. A harc, ami ezután következett, nem az emberek és a vadállatok között zajlott. A természet maga tette rendbe a felborult egyensúlyt. A nemes, erős falka kíméletlen pontossággal csapott le a betolakodó, kóbor bandára. A csata gyors, brutális és véres volt. A kóbor farkasok, amint szembesültek a valódi, szervezett erővel, pánikba estek. Néhányuk holtan maradt a hóban, a többi szűkölve, farokbehúzva menekült vissza a sötét erdőbe, soha többé nem térve vissza.

Amikor a csend újra leereszkedett a falura, csak a sebesültek nyögése és a tűz ropogása hallatszott. A falu közepén, a véráztatta hóban ott állt a hatalmas szürke falka. A falusiak remegve markolták a fegyvereiket, nem tudva, hogy most ők következnek-e.

De a farkasok nem támadtak.

A hatalmas ezüstös nőstény lassan, kimérten odasétált Gáborhoz, aki még mindig a földön ült, zihálva. A falusiak feszülten figyeltek, de senki sem mert lőni. Péter leeresztette a puskáját, a szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

A nőstényfarkas megállt Gábor előtt. Alig egy karnyújtásnyira voltak egymástól. A fenevad szemei – intelligens, sárga borostyánok – egyenesen a férfi emberi szemeibe néztek. Ebben a tekintetben nem volt sem fenyegetés, sem félelem. Csak valami ősi, kimondhatatlan megértés. Egy adósság, amit a vadon törvényei szerint kifizettek.

Gábor lassan, remegő kézzel kinyújtotta a karját. Nem akarta megsimogatni, csak megmutatta a nyitott, fegyvertelen tenyerét. A nőstény halkan felhorkant. A lehelete forró gőzként csapódott ki a fagyos levegőben. Ezután lassan, szinte gyengéden lehajtotta a fejét, és az orrát egyetlen pillanatra hozzáérintette Gábor kinyújtott tenyeréhez.

A tömegben valaki halkan felsikoltott a megdöbbenéstől. Egy vad, gyilkos ragadozó, a hegyek úrnője, hálát adott egy embernek.

Ezután a nőstény megfordult. A falka hatalmas hímje vakkantott egyet, és az ezüstös árnyékok elindultak kifelé a faluból. Hangtalanul, ahogy jöttek, úgy olvadtak bele a sűrű, havas erdő sötétségébe, csak a vérnyomokat és a döbbent csendet hagyva maguk után.

A falu főterén hosszú percekig senki sem szólalt meg. A szél újra fújni kezdett, lassan befújva hóval a csata nyomait.

Gábor lassan, nehézkesen feltápászkodott a hóba fagyott földről. A kabátja szakadt volt, az arca kormos és véres, de a tartása egyenes. Felemelte a fejszéjét, és elindult a háza felé. Nem nézett a falusiakra. Nem várt köszönetet, sem bocsánatkérést. Megtette, amit tennie kellett.

– Gábor! – hasított a csendbe egy hang.

Öreg Mihály volt az. A falu vénje lassan odasétált hozzá, a lábai bizonytalanok voltak a sokktól és az öregségtől. Megállt Gábor előtt, és hosszan, némán nézte. Aztán lassan, tiszteletteljesen levette a fejéről a fagyos kucsmát.