Ahogy hetek teltek el, Arthur elméje teljesen kitisztult. A férfi, aki egykor egy hatalmas technológiai birodalmat irányított, most végre tisztán látta a valóságot – és a valóság kegyetlenebb volt, mint maga a kóma. Kiderült, hogy az állítólagos “családtagjai” és üzlettársai, akik az elmúlt két évben a vagyonát kezelték, egyáltalán nem siettették a felébredését. Épp ellenkezőleg: kényelmes volt számukra, hogy Arthur egy drága, de elszigetelt kórteremben fekszik, míg ők a cégeit és a bankszámláit a saját kényük-kedvük szerint irányítják. Az, hogy senki sem szorgalmazta a további vizsgálatokat, nem orvosi mulasztás volt. Hideg, számító döntés.

Egyik délután a kórházi szoba ajtaja kivágódott. Arthur féltestvére, Zoltán viharzott be rajta. Zoltán, aki az elmúlt években Arthur helyett ült a vezérigazgatói székben, láthatóan nem örült a csodás felépülés hírének, bár az arcára hamis mosolyt erőltetett. – Arthur! Bátyám! Hála az égnek, hogy újra velünk vagy! – mondta túlzott lelkesedéssel, de a szemeiben jéghideg kiszámíthatóság villant.

Anna a sarokban állt, épp a gyógyszeres tálcát rendezte el, de azonnal érezte a szobában megfagyó levegőt. Zoltán észrevette a lányt, és gúnyosan végigmérte. – Nővérke, hagyna minket kettesben? Családi ügy. – Majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, a főorvoshoz fordult, aki Zoltánnal együtt lépett a szobába. – Doktor úr, azt hiszem, mostantól profibb, tapasztaltabb személyzetre lesz szükségünk. Ez a lány túl fiatal ehhez a felelősséghez. Fizessék ki, és küldjenek valaki mást.

Anna gyomra görcsbe rándult. A munka elvesztése egyet jelentett volna a teljes csőddel. Az édesanyja adósságai és az öccse tandíja ismét úgy nehezedtek a vállára, mint egy szikla. Lassan elindult az ajtó felé, lehajtott fejjel, próbálva elrejteni a könnyeit.

– Állj meg.

A hang rekedt volt, halk, de olyan acélos tekintéllyel szólalt meg, ami azonnal csendet parancsolt a szobában. Mindenki az ágy felé fordult. Arthur, bár még mindig gyenge volt, és csak félig tudott felülni a párnákon, egyenesen Zoltán szemébe nézett.

– Anna… marad – mondta Arthur lassan, minden szót megnyomva, hogy az erőtlen tüdőből is érthetően jöjjön ki. Majd a főorvosra emelte a tekintetét. – Ő az egyetlen ok… hogy nem a hullaházban fekszem. Nem váltják le. Ha bárki hozzáér a szerződéséhez, beperlem a klinikát.

Zoltán arca elvörösödött. – Arthur, csak a legjobbat akarom neked… – Kifelé – suttogta Arthur, de a szemében olyan tűz égett, ami egyértelművé tette: az oroszlán felébredt. – Majd az ügyvédemmel… beszélsz.

Amikor az ajtó becsukódott a nemkívánatos látogatók mögött, a szobában ismét csend lett. Anna remegő lábakkal lépett vissza az ágyhoz. A könnyei most már szabadon folytak az arcán. – Nem kellett volna… – kezdte halkan. – Olyan gyenge még, nem szabad felidegesítenie magát.

Arthur lassan kinyújtotta a kezét. A mozdulat még bizonytalan volt, de már sokkal erősebb, mint azon a reggelen, amikor Anna először észrevette az ujjai rándulását. Megfogta a lány kezét. – Két évig meg voltam rekedve a sötétségben, Anna. Hallottam mindent. Hallottam, ahogy Zoltán bejön, és a halálomat várja. És hallottam téged. Hallottam, ahogy mesélsz az öcsédről. Hallottam a kedvességet a hangodban, amikor senki más nem figyelt. Te nemcsak az életemet mentetted meg. A lelkemet is.

Az elkövetkező hónapokban Arthur felépülése hihetetlen tempót vett fel. A dühe és a vágy, hogy visszavegye az irányítást az élete felett, hatalmas motivációt adott neki. Közben egy privát nyomozóiroda és a személyes ügyvédje segítségével módszeresen leépítette azokat az embereket, akik elárulták. Visszavette a cégeit, és Zoltánt teljesen kizárta a vagyonból.

De a legfontosabb változás nem a bankszámláin, hanem a szívében történt.

Egy hűvös, őszi délutánon Anna épp hazafelé tartott a műszakból. Bár Arthur már nem igényelt 24 órás felügyeletet, ő továbbra is a személyes ápolója maradt. Amikor kinyitotta a kis, szerény lakása ajtaját, egy vastag, hivatalos borítékot talált a postaládájában. A feladó a bankja volt.

Remegő kézzel bontotta fel, arra számítva, hogy egy újabb fizetési felszólítást lát az édesanyja hátrahagyott kórházi számlái miatt. Ehelyett egy hivatalos igazolás nézett vissza rá: az adósság egyenlege nulla. Teljesen kifizetve.

Mielőtt egyáltalán felfoghatta volna a történteket, megcsörrent a telefonja. Az öccse hívta, aki boldogan, szinte kiabálva újságolta, hogy az egyetem gazdasági irodája értesítette: egy anonim alapítvány kifizette a teljes egyetemi képzését, sőt, még egy nagylelkű ösztöndíjat is biztosítottak neki a kollégiumi évekre.

Anna a földre rogyott a pici előszobában, és zokogni kezdett. A teher, amely éveken át fojtogatta, amely miatt lemondott a saját jövőjéről, a barátairól és az álmokról, egyetlen délután alatt a semmivé foszlott. Tudta, ki tette ezt.

Másnap reggel, amikor belépett Arthur lakosztályába – a férfi időközben hazaköltözött a hatalmas, hegyvidéki birtokára –, Arthur a hatalmas ablak előtt állt, kerekesszék nélkül, egy elegáns botra támaszkodva. Már egyedül is képes volt megtenni rövidebb távokat.

Anna megállt az ajtóban, a szemei még mindig vörösek voltak a sírástól. – Miért tette? – kérdezte suttogva. – Ez… ez túl sok. Én csak a munkámat végeztem.