Arthur lassan megfordult. Az arca már nem a beteg emberé volt; egészséges színt kapott, a tartása pedig magabiztos volt. Elmosolyodott, egy olyan meleg, őszinte mosollyal, amit korábban talán sosem használt az üzleti világban. – A munkádat végezted? – ismételte halkan, majd közelebb lépett a lányhoz. – A munkád az volt, hogy kicseréld az infúziót. Hogy megmérd a vérnyomásomat. De te emberként kezeltél egy élő halottat. Meghallottad azt a néma segélykiáltást, amit mindenki más ignorált.
Megállt Anna előtt, és óvatosan megfogta a lány kezét. – Az a pénz, amit kifizettem… az aprópénz ahhoz képest, amit te adtál nekem, Anna. Visszaadtad a jövőmet. Én csak ugyanezt akartam tenni veled. Visszaadni a tiédet.
Anna a könnyeivel küszködve nézett fel a férfira. A közöttük lévő távolság, amely a milliomos és a szegény ápolónő között feszült, végleg eltűnt. Két ember állt ott, akik a legsötétebb órákban találtak egymásra, és megmentették egymást.
Az elkövetkező években a kapcsolatuk túlnőtt az orvos-beteg vagy munkáltató-alkalmazott viszonyon. Anna, miután megszabadult az anyagi terhektől, beiratkozott az orvosi egyetemre – egy régi álmát váltva valóra. Arthur, aki időközben teljesen felépült, mindenben támogatta őt. Létrehoztak egy alapítványt, amely kifejezetten a kómás, reménytelennek tűnő betegek neurosebészeti vizsgálatait és rehabilitációját finanszírozta, hogy soha többé senkinek ne kelljen átélnie azt a tehetetlenséget, amit Arthur tapasztalt.
A történetük, amely a kétségbeesés és a sötétség kórházi falai között kezdődött, egy olyan közös életté nőtte ki magát, amelyet a legmélyebb tisztelet, hála és végül az igaz szerelem alapozott meg. Mert abban az egyetlen, alig észrevehető ujjmozdulatban nemcsak Arthur ébredt fel. Kettejük közös sorsa is abban a pillanatban indult el egy új, csodálatos úton.
