Klára elkezdte szégyellni magát. Életében először érezte azt, hogy amit tett, az nem egyszerűen “túlélés” volt, hanem árulás. Árulás önmaga és a saját képességei ellen.

Ezzel párhuzamosan Artúr állapota rohamosan romlott. A hatalmas, élettel teli férfi lassan egy árnyékká vált önmagának. A könyvtári órák egyre rövidebbek lettek, mert az idős ember már nem bírta a fáradtságot. Klára szerepe átalakult. Már nem csak a diákja volt; ő lett a legfőbb ápolója.

Bár a ház tele volt fizetett személyzettel, Klára volt az, aki éjszakánként felkelt, amikor Artúr fájdalmai elviselhetetlenné váltak. Ő adta be neki a gyógyszereket, ő törölte le a hideg verejtéket a homlokáról, és ő ült az ágya mellett a hosszú, sötét órákban, amikor a halál szele már ott ólálkodott a szobában.

Egyik éjszaka, amikor kint hatalmas vihar tombolt, és az eső vadul verte a hálószoba ablakait, Artúr magához tért a morfium okozta kábultságból. Klára egy könyvet olvasott a fotelben, a lámpa halvány fényénél.

– Klára… – suttogta a férfi gyengén.

A nő azonnal letette a könyvet, és az ágyhoz sietett. – Itt vagyok, Artúr. Kérsz egy kis vizet? Vagy hívjam az orvost?

A férfi lassan megrázta a fejét. A szemei beesettek voltak, a bőre szinte áttetsző, de a tekintete tiszta volt. – Nincs szükségem orvosra. Már nincs. Csak… beszélgetni akarok.

Klára leült az ágy szélére, és megfogta a férfi hideg, erőtlen kezét. – Mit olvasol? – kérdezte Artúr.

– Marcus Aurelius, Elmélkedések. Te adtad a múlt héten – válaszolta Klára halvány mosollyal.

– Igen… jó választás. – Artúr felsóhajtott. – Klára, tudod, miért mondtam el neked az igazságot azon az estén a széf előtt?

– Mert meg akartál büntetni – válaszolta a nő őszintén. – Mert élvezted, hogy túljártál az eszemen.

– Talán az elején így volt – ismerte be az öregember. – Sosem tagadtam a saját arroganciámat. De volt egy másik ok is. Amikor megláttalak azon az első napon az étteremben… emlékeztettél valakire.

Klára meglepetten nézett rá. Ezt még sosem említette. – Kire?

– A feleségemre. Az első feleségemre, Elenára. Fiatalok voltunk, csórók és ambiciózusok. Ő is onnan jött, ahonnan te. A semmiből. De ő nem bírta a nyomást. Amikor a vállalkozásom először csődbe ment, és mindenünket elveszítettük… elhagyott egy gazdagabb férfiért. Nem hibáztattam érte sokáig, mert tudtam, hogy fél a szegénységtől. De a tette megmérgezte a lelkemet. A pénz megszállottjává váltam. Hatalmas vagyont építettem, hogy soha többé ne érezzem magam sebezhetőnek.

Artúr megköszörülte a torkát, Klára gyorsan a szájához emelte a vizespoharat, amiből a férfi kortyolt egy aprót.

– Amikor találkoztam veled – folytatta Artúr –, láttam benned Elenát. Ugyanaz a félelem a szegénységtől, ugyanaz a kétségbeesett vágy a biztonságra. Én… én meg akartam menteni téged attól a sörétől, ami neki jutott. Elena sosem lett boldog. Az a férfi, akihez elment, tönkretette. Amikor évekkel később meghalt, teljesen egyedül volt, és üres volt a lelke. Nem akartam, hogy te is így végezd.

Klára érezte, ahogy a könnyek végiggurulnak az arcán. Megszorította az idős férfi kezét. – Sikerült, Artúr. Megmentettél.

– Tudom – suttogta a férfi, és az arcán halvány, békés mosoly jelent meg. – Láttam, ahogy megváltozol. Láttam, hogyan olvasod azoknak a gyerekeknek a leveleit. Láttam, ahogy velem bánsz, most, hogy már nincs mit nyerned. Büszke vagyok rád, Klára. A legbüszkébb.

Azon az éjszakán Klára nem aludt. Fogta Artúr kezét, miközben a férfi légzése egyre lassabbá és felületesebbé vált. Hajnalhasadtakor, amikor a nap első sugarai áttörtek a viharfelhőkön, és bevilágították a hálószobát, Artúr csendben, békésen távozott.

Klára ott ült mellette még órákig. Nem a pénz miatt sírt. Nem a megjátszott szerep miatt. Azért az emberért sírt, aki életében először látta őt olyannak, amilyen valójában volt, és aki hitt benne, amikor ő maga már rég feladta.

A temetés csendes volt és méltóságteljes. A sajtó természetesen ott volt – a “fiatal, gyászoló özvegy”, aki megörökölte a milliárdos vagyonát, tökéletes címlapsztori volt. Klára fekete ruhában, vastag napszemüvegben állt a sír mellett. Nem szólt senkihez, nem adott interjút. A gondolatai máshol jártak.

Egy héttel később Klára megjelent a belvárosi ügyvédi irodában, ahol Artúr végrendeletének felolvasására került sor. Az ügyvéd, egy szigorú tekintetű, őszülő férfi, akit Mr. Sterlingnek hívtak, már várta a tárgyalóban, az alapítvány kuratóriumának három másik tagjával együtt.

A kuratórium tagjai – idősebb, befolyásos üzletemberek és akadémikusok – gyanakodva és megvetéssel méregették a fiatal nőt. Számukra ő még mindig csak egy aranyásó volt, aki ráakaszkodott a haldokló barátjukra.

Mr. Sterling megköszörülte a torkát, és kinyitotta a vastag mappát. – Hölgyeim és uraim. Artúr úr végakarata rendkívül világos és egyértelmű. Ahogy az várható volt, a teljes vagyon, a részvényportfólió, az ingatlanok és a folyószámlák a nevét viselő oktatási alapítványra szállnak.

Az egyik kuratóriumi tag elégedetten bólintott, és gúnyosan Klára felé pillantott. – És mi a helyzet az özveggyel? – kérdezte egy másik. – Jogi szempontból van valami követelése?