Egy gazdag özvegy elzavart a helyéről egy szegény cowboyt és a gyerekeit a vonaton… Aztán a férfi megmentette az életét

– Hagyd abba a velük való beszélgetést, és siess! – parancsolta Baltasar.

Martín kitépte a reteszt. A kapu a korlátnak csapódott, és a tizenkét szarvasmarha a bekerített terület felé rohant. Kettő a töltésre ugrott; a többi áttörte a korlátot, és a poggyász felé indult. Baltasar elesett, a tetőre lőtt, és paták vették körül. Kint a támadók lovai pánikba estek a rohanó szarvasmarhák látványától. Az őrök kihasználták a káoszt.

Martín visszatért a vasúti kocsihoz. Casimiro lőtt, és a golyó átfúrta a karját. A cowboy ennek ellenére rávetette magát. Mire a bandita visszaszerezte a fegyvert, Amalia már elrejtette Inést Tomásnál. Megragadta nehéz, bőrrel borított fatáskáját, és Casimiro vállára vágta. A pisztoly egy pad alá repült.

– A férjem azt mondta, hogy az erősebbé az előny – mondta remegve. – Tévedett: azé, aki időben cselekszik.

Az őrök elfogtak három tolvajt; Casimiro gyalog menekült el. Martín Tomást találta, aki biztos kézzel védte a húgát.

– Nem sírt, apa. Én gondoskodtam róla.

– Jól csináltad, fiam.

Amikor elmúlt a veszély, Amália kezei remegni kezdtek. Megkérdezte Martíntól, miért védte meg őt a kegyetlenség után, amit iránta tanúsított.

– Mert Tomás figyelt – felelte. – Ha ülve maradtam volna, megtanítottam volna neki, hogy a félelem elfogadhatóvá teszi egy másik ember elhagyását.

–A férjem biztosan számolt volna a kockázattal, és nem mozdult volna el.

– Talán az lett volna az értelmesebb.

– De nem tudtam levenni a szemem arról a férfiról, aki felkelt.

Martín nem válaszolt. Csak bekötözte a karját egy ingcsíkkal, miközben a lány fogta a kendőt. Furcsa csend telepedett közéjük: még nem bizalom volt, de már nem távolságtartás.

Amalia velük maradt a kemény padokon egészen Aguascalientesig. Ott Martín újabb árulásra bukkant: a hacienda, amely felvette, elvesztette az állatállományát és a szerződéseit. A megígért fizetés 60%-át és egy emeletes ágyat ajánlottak neki, ahol a gyerekei nem lakhattak.

– A leveledben bízva adtam el a lovamat – mondta Martin az igazgatónak.

— Megváltoztak a körülmények.

– Akkor értesítened kellett volna, mielőtt a gyerekeim kifizették a visszajárót.

4,60 pesóval a csizmájában távozott. Inést egy istálló tulajdonosánál hagyta, Tomás pedig felajánlotta, hogy megtisztítja a jászlókat a segítség viszonzásul. Emlékezett, hogy Amalia mesélt neki La Esperanzáról, egy elhagyatott szarvasmarha-farmról, 18 kilométerre a várostól. Kibérelt egy kancát, és megvizsgálta. Az istálló teteje megereszkedett, az egyik kút száraz volt, és a kerítéseket is mintha puszta makacsság tartotta volna a helyén; a patak azonban folyt, a másik kút javítható volt, és a pihentetett talajban még jó gyökerek voltak.

Azon az éjszakán Amáliát kereste.

– A birtok nem halott. Elhanyagolt.

– Beleegyeznél az irányításába?

– Nem akarok még egy fizetést, ami eltűnhet. Írásban akarom a munkámmal megkeresett részem. Te intézed a könyvelést és a szerződéseket; én vagyok a felelős a földért. A gyerekeim velem élnek.

Amália beleegyezett, de amikor aláírni ment, megjelent Leandro de la Vega, elhunyt férje testvére és a családi vállalkozások gondnoka. Átadott neki egy La Esperanza által garantált adósságot.

„A bátyám jelzáloggal terhelte meg azt a romot. A határidő 10 hónap múlva jár le. Add el nekem most, és megkíméled magad attól a botránytól, hogy egy mezőgazdasági munkás és a gyerekei között élj.”

– Martín nem a gyalogom. Ő a társam.

– A család azt fogja kérni, hogy nyilvánítsák cselekvőképtelennek. Egy gyermektelen özvegy, aki idegennek adja át a földjét, egész Aguascalientes szóbeszéd tárgyává válik.

– Ez aggaszt, vagy boldoggá tesz, Leandro?

– Attól tartok, hogy összekevered a hálát a vággyal. Az a férfi golyót kapott érted, és most hektárnyi földdel akarja behajtani a kárát.

Martín ökölbe szorította a kezét, de nem válaszolt. Tudta, hogy bármilyen ütés Leandro hazugságát kényelmes igazsággá változtatná. Amalia ezzel szemben levette az özvegyi gyűrűt, amelyet anyósa ragaszkodott hozzá, hogy viseljen, és a szerződés tetejére helyezte.

Tomás meghallotta a folyosóról érkező hangot, és lehajtotta a fejét. Martín felállt, hogy távozzon, készen arra, hogy megvédje őket a megaláztatástól, de Amália elállta az ajtót.

–Egész életemben te döntötted el, hová üljek, kivel beszéljek, és mennyit érek, mert nem voltam anya. Ennek vége.

Aztán ellenőrizte az adósságot, és megtalálta az ingatlankezelő cég pecsétjét: Leandroé volt. Nem csak meg akarta venni a La Esperanzát; három éven át törlesztőrészleteket szedett be olyan javításokért, amelyeket soha nem végeztek el. Amalia feltartotta a dokumentumot, hogy mindenki láthassa.

–Nem egy romos birtokot örököltem. A saját családom csalását örököltem.
3. RÉSZ
Leandro elsápadt, de visszanyerte a mosolyát.

– Vádolhatsz, amennyit csak akarsz. Ha nem lesz pénzed a jelzáloghitelre, 10 hónap múlva az enyém lesz a föld.

Amália nem tépte szét a dokumentumot, és nem könyörgött kegyelemért. Ellenőrzést rendelt el az ügyvédjétől, és minden nyugtát megőrizett. Martín sem ígért csodákat.

– Nem tudom, hogy meg tudjuk-e menteni La Esperanzát – mondta neki –, de azt tudom, hogyan kell úgy dolgozni, hogy ne hazudjak a földnek.