Három nappal később beköltözött Tomáshoz és Inéshez a hacienda hideg házába. Az első héten felfedezte, hogy a kút burkolata négy méter mélyen beomlott, hogy 43 oszlop korhadt, és hogy a víz meggyengítette az istálló hat gerendáját. Két napszámost fogadott, és hajnaltól velük dolgozott. Amália hetente kétszer érkezett, elegáns ruháiból egyszerű szoknyát vett fel, és leült a könyvelést vezetni, miközben Inést cipelte.

Először minden este visszament a szállodába, hogy elkerülje a pletykákat. Később megértette, hogy a távolság senkit sem véd: Martín csak főzött, javított és két gyereket gondozott a kora reggeli órákig. Ott maradt, amíg Inés el nem aludt. A kislány felismerte a lépteit, és kinyújtotta a karját. Ez a gesztus újra feltépett egy régi sebet Amalián, de egy új helyet is nyitott neki.

Martín sosem kérte meg, hogy helyettesítse Lucíát. Felesége fényképét tartotta a komódon, és nyíltan beszélt róla. Amalia tiszteletben tartotta ezt a jelenlétet. Megértette, hogy egy sebzett családba való belépés nem azt jelenti, hogy eltörli az eltűnt személyt, hanem inkább azt, hogy segít betölteni az űrt, amit maga után hagyott.

Tomás kíváncsian nézte a számokat.

Egy tehén többet kereshet, mint két ló?

– Ha az ár változatlan marad – magyarázta Amalia. – De egy jó menedzser azt is kiszámítja, mi történik, ha csökken.

– Apám azt mondja, hogy a sarkok tartják az egész kerítést.

– És egy jó tervhez elengedhetetlenek bizonyos alappillérek: víz, élelem, pénz és megbízható emberek.

A fiú újra mosolyogni kezdett. Decemberben Amalia tortát hozott a kilencedik születésnapjára. Tomás megköszönte neki anélkül, hogy megölelte volna, de a legnagyobb szeletet megtartotta neki. Ez többet jelentett neki, mint bármelyik lakoma, amit a De la Vega család rendezett.

Leandro hónapokig táplálta a pletykákat: azt állította, hogy az özvegy a családi vagyonból szeretőt tart, és hogy Martín a gyerekeit használta fel a csábítására. Néhány nő abbahagyta a mise utáni üdvözlést. Amalia eltűrte a suttogást, de felcsörtetett, amikor Tomás feltűnt ajkakkal jött haza az iskolából, mert egy másik fiú opportunistának nevezte az apját.

– Elmehetek – mondta Martin, miközben kitisztította a sebet. – Nem hagyom, hogy a gyerekeim legyenek a családi háborútok ára.

„Ha egy hazugság miatt megy el, Leandro megtanulja, hogy szégyenkezve is kormányozhat minket. Tomásnak nincs szüksége arra, hogy elfusson; látnia kell, hogy az igazság is tudja, hogyan védje meg magát.”

Martin a gyerekre nézett.

– Mit akarsz?

–Maradni akarok. Itt tette meg Inés mama az első lépéseit… bár még nem tette meg őket.

A zavarodottság mindhármukat nevetésre fakasztotta. Anyja halála óta Tomás most először nevetett fékezhetetlenül.

A tél megfagyott, és ez késleltette az északi kerítés felállítását. Amalia februárra találkozót szervezett három guadalajarai befektetővel. Martín nem volt hajlandó titkolni a késedelmet.

Miközben a találkozóra készültek, újabb bizonyítékot találtak Leandro ellen: a számláin mesquite fa szerepelt az istálló építéséhez, de a korhadt gerendákon még mindig ott látszott az eredeti fűrészmalom bélyegzője. Tomás a kézírás összehasonlításával fedezte fel a különbséget. Martín el akarta terelni a figyelmét a problémáról; Amalia úgy döntött, megköszöni neki.

„A felnőtteknek is reagálniuk kell, amikor egy gyerek felfedezi az igazságot” – mondta.

– Ha egy javaslatnak hazugságra van szüksége a fennmaradásához, akkor már kudarcot vallott.

A látogatás napján a férfiak megvizsgálták a megjavított kutat, a masszív istállót és a bekerített déli rétet. Leandro hívatlanul érkezett, két unokatestvére és egy közjegyző kíséretében.

„Mielőtt egyetlen pesót is befektetnél, tudd, hogy ez a cég egy illetlen kapcsolatból született” – jelentette ki. „Abban a pillanatban elvesztette az eszét, ahogy meglátta azt a cowboyt.”

Amalia letette az asztalra a könyvvizsgálói jelentést. Ez bizonyította, hogy Leandro cége 8000 pesót számolt fel nem létező kutakért, tetőkért és kerítésekért. Bemutatta az előrejelzéseket, a kockázatokat és az olvadás ütemtervét is, semmit sem titkolva.

„Íme a két történet” – mondta. „Egy gazdag család, amely kifosztotta a saját földjét, és egy nincstelen család, amely azért jött, hogy újjáépítse azt. Ön dönti el, melyik éri meg a befektetést.”

Az idősebb üzletember megvizsgálta Martin érdes kezét.

– Biztosíthatja, hogy a kerítés márciusra elkészül?

„Garantálhatom a munkahelyeket, a vizet és a talajminőséget. Az időjárást nem tudom garantálni. Aki azt mondja, hogy ezt irányítani tudja, az nem becsületes a pénzével.”

A befektetők beleegyeztek az első szakasz finanszírozásába. Amalia ügyvédje két lehetőséget kínált Leandrónak: visszaadja az ellopott pénzt az adósság csökkentése érdekében, vagy csalás vádjával néz szembe. Leandró úgy döntött, hogy fizet. Búcsú nélkül távozott La Esperanzából, és most először a De la Vega név nem torzíthatta el az igazságot.

A tavasz későn érkezett. Martín, a napszámosok és Tomás amint a talaj megadta magát, felállították a 43 kerítésoszlopot. Aztán 42 szarvasmarhát vásároltak, elég volt ahhoz, hogy a legelők kimerítése nélkül termeljenek. Amikor a szarvasmarhák átlépték a bejáratot, Amália a kapunál állt.

– Hónapokig csak számok voltak – mormolta. – Most meg itt vannak.

Martin a vállára vetette a kabátját.

– És a gyerekek?

—Inés tegnap 3 lépést tett.

Martin arca eltorzult.

– Nem voltam ott.