1. RÉSZ

„Ó, anya, te aztán igazi drámakirálynő vagy! Tegnap volt a buli. Ha jönni akartál volna, szólnod kellett volna. De ne aggódj, félretettünk neked egy kis kaját.”

Ezt mondta a lányom, Daniela, amikor megérkeztem a rendezvényterembe egy háromszintes tortával a kezemben, amit egész este készítettem.

Mozdulatlanul álltam a bejáratnál.

A szoba gyakorlatilag üres volt. Az asztalokon eldobható poharak, a padlón gyűrött szalvéták, és ételmaradékok kezdtek szaglani. A fő falon még mindig ott lógott a tábla, amit rendeltem:

„Boldog öt év házasságot, Daniela és Mauricio.”

28 000 pesót fizettem az ünnepségért. A terem, az étel, a dekoráció, az italok, sőt még a vendégeknek szánt ajándékok is mind a saját zsebemből jöttek.

És a saját lányom nélkülem ünnepelt.

– Daniela, vasárnapra foglaltunk asztalt – mondtam, próbálva megérteni. – Te magad is megerősítetted a dátumot pénteken.

Elrendezett néhány alumíniumtálcát, amit a karjában cipelt.

– Igen, de Mauricio szülei nem tudtak eljönni vasárnap. Az anyósomnak volt egy másik elfoglaltsága, ezért úgy döntöttünk, hogy mindent szombatra tegyünk.

– És miért nem figyelmeztetett senki?

– Ó, anya, nem fogjuk leállítani az életünket csak azért, mert nem nézed meg az üzeneteket.

Éreztem, hogy valami eltörik bennem.

A telefonomon nem volt értesítés a változásról.

Daniela mögött megjelent Mauricio, a vejem, egy zsák üres üveggel a kezében. Amikor meglátott, lenézett.

Az anyja, Beatriz, a kijáratnál ült. Elegáns bordó ruhát viselt, és még mindig rajta volt az ünnepségen viselt frizurája.

– Ne csinálj nagy ügyet, Silvia – vágott közbe. – A fiataloknak joguk van a saját dolgaikat megszervezni. Különben is, a lényeg az, hogy mindannyian jól éreztük magunkat.

Minden.

Kivéve azt a nőt, aki fizette a bulit.

Silvia Hernández vagyok, 62 éves és Guadalajarában élek. Amióta a férjem, Ricardo négy évvel ezelőtt elhunyt, a lányom lett az életem középpontja.

Amikor Danielának és Mauriciónak anyagi gondjai akadtak, kölcsönadtam nekik egy házat, amelyet a férjemmel évek áldozatos munkájával vettünk.

Engedélyeztem nekik a teherautómat is, és adtam nekik egy plusz hitelkártyát vészhelyzet esetére.

Fizettem a biztosítást, néhány szolgáltatást és a lakásfelújítást.

Mindig ugyanazt az ígéretet hallottam:

– Anya, csak amíg berendezkedünk.

De a hónapokból évek lettek.

A vészhelyzetek közé tartoztak az éttermek, a drága ruhák és a nyaralások.

Ennek ellenére továbbra is segítettem nekik.

Úgy gondoltam, hogy ez az én kötelességem anyaként.

Azon a délutánon, miközben a tortát tartottam a koszos asztalok elé, rájöttem, hogy a nagylelkűségem megszűnt ajándék lenni.

Számukra ez joggá vált.

„Legalább kérdezősködtek felőlem a vendégek?” – mormoltam.

Daniela kínosan felnevetett.

– Azt mondtuk nekik, hogy fáradt vagy, és inkább otthon maradnál. Nem kellett ennyit magyarázkodnod.

Mauricióra néztem.

– És ezt megengedted nekik mondani?

Megvonta a vállát.

– Ne kezdd, anyósom. Ez a mi ünneplésünk volt.

Ott hagytam a tortát az asztalon.

– Akkor élvezd ki azt is, ami maradt.

A kijárat felé indultam, de Daniela utolért.

– Egyébként, anya, holnap valami fontosról kell beszélnünk.

Lassan megfordultam.

A lányom úgy mosolygott, mintha csak egy jelentéktelen szívességet kért volna tőlem.

– Az anyósom azt mondja, ideje a nevemre írni a házat. Miután annyi éve élünk ott, azt hiszem, kiérdemeltük.

Beatriz pedig, anélkül, hogy felkelt volna a székéből, hozzátette:

-Egy jó anya nem vár a halálig, hogy megadja gyermekeinek, amit megérdemelnek.

2. RÉSZ

Azon az estén nem a buli miatt sírtam.

Minden alkalommal sírtam, amikor igazoltam a lányom viselkedését, minden alkalommal, amikor összekevertem a kényelmét a boldogságával.

Amikor hazaértem, megnyitottam a bank alkalmazását.

Amit találtam, lebénított.

A 28 000 pesón felül, amit az ünnepségre engedélyeztem, Daniela a másik kártyámmal fizetett a tenger gyümölcseiért, az importált italokért és egy különleges pincérszolgálatért.

További 17 000 peso.

45 000 pesót költöttem egy bulira, amiről kizártam magam.

És továbbra is meg akarta tartani a házamat.

Átnéztem az elmúlt hónapok tranzakcióit. Találtam olyan éttermeket, ruhavásárlásokat és kifizetéseket, amelyekről soha nem beszélt nekem.

Emlékeztem, hányszor adtam fel egy utazást, a szemüvegem cseréjét, vagy valami szép dolog megvásárlását, mert Daniela azt mondta, hogy nem tudják kijönni a pénzükből.

Másnap felhívtam a bankot, és kértem a másik kártya felfüggesztését.

Aztán összeállítottam egy listát azokról a dolgokról, amik még mindig fedezik a számláimat.

A teherautó a nevemre volt regisztrálva. A biztosítás is az én nevemre volt írva.

A tlajomulcói ház a tulajdoni lap szerint kizárólag az enyém volt.

Daniela pedig már négy éve lakott ott anélkül, hogy lakbért fizetett volna nekem.

Nem akartam semmi meggondolatlan dolgot tenni, ami később jogilag károsíthatna. Ezért mielőtt bármilyen döntést hoztam volna, felhívtam az ügyvédemet, Adrianát.

Mindent elmagyaráztam neki.

„Silvia, egy dolog segíteni a lányodon, de egy másik dolog hagyni, hogy úgy bánjon a tulajdonoddal, mintha az övé lenne” – mondta nekem. „Visszaszerezhetjük a házat, de be kell tartanunk a megfelelő eljárást. Nem szabad zárat cserélni vagy erőszakkal eltávolítani.”

Megkértem, hogy készítse el a hivatalos értesítést a lakáshitel felmondásáról.

Azt is konzultáltam a biztosítótársasággal, hogy hogyan tudom megfelelően elszállítani a teherautómat anélkül, hogy védelem nélkül hagynám a folyamat során.

Hétfő reggel hét órakor Daniela elkezdett hívogatni.