Ez a mondat jobban fájt, mint gondoltam volna.

– Nem viseltem őket, Beatriz. Pontosan ez volt a hibám.

Adriana ismét elmagyarázta, hogy a ház visszaszerzése a megfelelő jogi eljárást követi majd, és hogy Danielának és Mauriciónak lehetőségük lesz megszervezni a költözést.

Nem tudtam őket egyik napról a másikra kilakoltatni a végrendeletemből, de a házamat sem vehették birtokba, mert ingyen laktam ott.

Mielőtt elmentem volna, Daniela megragadta a karomat.

– Anya, kérlek. Nem adhatod el ezt a házat. Az emlékeink itt vannak.

Nézegettem a falon lógó fényképeket.

Az egyikben Ricardo volt, mosolyogva az utolsó közös karácsonyunkon.

– Nekem is vannak itt emlékeim, lányom. De egyik sem kényszerít arra, hogy elfogadjam a megaláztatásodat.

Finoman elengedtem és elmentem.

A következő hetekben megállás nélkül csörgött a telefonom.

Először a testvéreim hívtak. Aztán néhány unokatestvérem. Még egy volt szomszéd is írt, hogy megkérdezze, igaz-e, hogy egy tortán történt vita miatt hagytam az utcán a lányomat.

Daniela elmondta a saját verzióját.

Szerinte Ricardo halála óta keserű asszonnyá váltam. Azt mondta, nem bírja elviselni, hogy Mauriciónak szoros családja van, és hogy a pénzemet arra használom, hogy irányítsam a házasságát.

Patricia nővérem meglátogatott egy vasárnap.

–Silvia, szörnyű dolgokat mondanak rólad.

Megmutattam neki a banki díjakat, a szalon szerződését és az üzeneteket, amelyekben Daniela beismerte, hogy megváltoztatta az ünnepség időpontját.

Patricia csendben vizsgálgatott mindent.

– És még mindig azt akarják, hogy add nekik a házat?

Bólintottam.

A húgom megölelt.

– Ricardo nagyon szomorú lenne, ha látná, hogyan bánnak veled.

Azon az estén a férjem fényképe előtt ültem.

Majdnem harminc éven át dolgoztunk azért, hogy elérjük azt, amit elértünk.

Villanyszerelő volt. Én egy kis írószerboltot vezettem egy iskola közelében. Voltak idők, amikor alig jöttünk ki a pénzből.

Emlékszem, amikor az első házunk előlegét spóroltuk. Ricardo egy zacskó édes kenyérrel jött haza, és azt mondta, hogy végre lesz valami öregkorunkra.

Az évek során megvettük a házat Tlajomulcóban, amelyet jogilag a nevemre jegyeztünk be a vagyonelkülönítési rendszerünk keretében.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez az ingatlan családi háború okává válik.

Sokáig úgy éreztem, hogy Daniela segítése egy módja annak, hogy életben tartsam Ricardo szeretetét.

De túl messzire ment.

A közösen felhalmozott megtakarításainkat arra költötte, hogy fenntartson egy olyan életmódot, amit a lányunk és a férje nem engedhettek meg maguknak.

És ami még rosszabb, megtanította nekik, hogy soha többé nem kell szembenézniük a döntéseik következményeivel.

Egy héttel később beszéltem Jaime-vel, egy ingatlantanácsadóval, akit Adriana ajánlott.

Elmagyaráztam neki, hogy el akarom adni a házat, de még mindig lakott.

„Kereshetünk érdeklődő vevőket” – mondta nekem. „Azonban a legjobb lenne befejezni az ingatlan visszaszerzését, mielőtt üresen hagyott ingatlan átadását ígérnénk.”

Egyetértettem.

Nem akartam semmi igazságtalanságot elkövetni.

Az sem állt szándékomban, hogy az utcán hagyjam a lányomat.

El akartam adni egy ingatlant, amit már nem akartam megtartani, és a pénzt arra akartam fordítani, hogy kényelmesen éljek.

A következő hónapokban betartották a vonatkozó határidőket, miközben Adriana gondoskodott a hivatalos kommunikációról.

A lányomnak volt ideje másik helyet keresni.

Volt időm százszor megkérdezni magamtól, hogy helyes döntést hozok-e.

De aztán történt valami, ami végre felnyitotta a szemem.

Beatriz ismeretlen számról hívott.

A hangja már nem csengett olyan arrogánsan.

–Silvia, beszélnünk kell a fiúkról.

– Figyelek.

—Daniela és Mauricio megkérdezték, hogy beköltözhetnének-e hozzánk, amíg rendezik a problémáikat.

– És mit mondtál nekik?

Szünet következett.

– Kicsi a házunk. Ernesto és én nyugdíjasok vagyunk. Nincs elég pénzünk két felnőtt eltartására.

Néma maradtam.

– Ezért kell újragondolnod a házat – folytatta. – Fiatalok. Nem hozhatod őket ilyen helyzetbe.

– Beatriz, néhány héttel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy egy jó anyának mindent meg kell adnia nekik, amije van.

— Az nem ugyanaz.

-Mert?

– Mert vannak anyagi lehetőségeid.

– És van egy szabad szobád.

– De hiszen már teljesítettük a kötelességünket azzal, hogy felneveltük a fiunkat!

Lassan lélegzettem.

– A lányom nevelésével is teljesítettem a kötelességemet.

Beatriz már kezdte volna mondani, hogy önző vagyok, de félbeszakítottam.

– Most már értek valamit. Ha az én pénzemről van szó, mindenki azt hiszi, hogy segíteni kötelező. De ha a tiédről van szó, segíteni lehetetlen.

Letettem a telefont.

Nem éreztem elégedettséget.

Mély szomorúságot éreztem, amikor rájöttem, hogy Mauricio családja élvezte az általam finanszírozott bulit, elfogadták a megaláztatást, és most azt várják el tőlem, hogy továbbra is megoldjam a pár anyagi problémáit.

Anélkül, hogy felajánlottam volna nekik, amit tőlem követeltek.

Egy hónappal később Daniela írt nekem.

Találtak egy kis lakást Guadalajara túlsó oldalán.

A bérleti díj sokkal alacsonyabb volt, mint amennyit egy olyan házért fizettek volna, mint az enyém, de még így is rendbe kellett tenniük a dolgokat.

Mauriciónak csökkentenie kellett a kiadásait. Daniela túlórázni kezdett az adminisztratív munkájában.

Két dizájner táskát adott el, hogy előteremtse a foglaló egy részét.

Az üzenete így végződött:

„Remélem, boldog vagy. Szűkösen fogunk élni miattad.”

Többször is elolvastam.

Emlékeztem azokra az időkre, amikor ruhákat vettem neki gyerekkorában, az estékre, amikor ápoltam a betegsége alatt, és az áldozatokra, amelyeket a főiskolai tanulmányai finanszírozására hoztunk.