A kórházban az orvosok azt mondták, hogy az állapota stabil. Törött láb, enyhe kihűlés, kiszáradás. Még néhány óra, és a kimenetel egészen más is lehetett volna. „Ha az a kutya nem lett volna ott…” – kezdte az orvos, de nem fejezte be a mondatát. Nem volt rá szükség.
Margaret ágya mellett ültem, amikor másnap reggel felébredt. A nap besütött az ablakon, és az első dologra, amit mondott, nem számítottam.
„Hol van?”
” WHO ? “
– A kutya – mondta. – A kutya, amelyik visszahozta a hátizsákomat. Hol van?
Elmagyaráztam, hogy eltűnt az erdőben, hogy megpróbáltam elkapni, de megszökött. Margaret sokáig hallgatott, tekintetét a mennyezetre szegezte. Aztán azt mondta: „Meg fogom találni. Amikor kijutok innen, meg fogom találni.”
Azt hittem, csak a fájdalomcsillapítók hatása, vagy a sokk. Azt hittem, hogy néhány nap múlva elfelejti. De tévedtem.
Hetek teltek el. Visszatértem az életembe, vagy legalábbis megpróbáltam. De valami megváltozott. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a kutyát. Ahogy ott állt az út közepén, a rózsaszín hátizsákkal a szájában. Ahogy várt. Ahogy egyenesen Margarethez vezetett, mintha mindig is tudta volna, hová megy.
Egyik este megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt. Felvettem.
„Rachel? Margaret vagyok. A kórházból jöttem. Kijöttem. És visszamegyek a hegyekbe. Eljössz velem?”
Nem haboztam. „Mikor?”
„Holnap. Reggel hat órakor. Ugyanott, ahol rám találtál.”
És így találtam magam két héttel később ugyanazon a hegyi úton, ezúttal Margaret régi szedánjának utasaként. Mankóval sétált, de nem volt hajlandó megvárni, amíg teljesen felépül. „Nem várt rám” – mondta. „Csak azt tette, amit meg kellett tenni. Most én jövök.”
Pontosan ugyanott parkoltunk, ahol aznap reggel a terepjárómat hagytam. Az erdő ugyanolyan volt, mégis más. Már nem csak egy facsoport volt. Egy hely, ahol valami fontos történt.
Elkezdtük a keresést. Az első napon semmit sem találtunk. A második napon sem. Margaret nem adta fel. Minden reggel mankóján kiment az út szélére, kezében egy zacskó kutyatáppal, és felkiáltott: “Nagyfiam! Hol vagy, nagyfiam?”
A helyiek kezdtek felismerni minket. Egy nő, aki egy kis kunyhóban lakott a hegy lábánál, azt mondta, látott egy kóbor kutyát, amelyik illett a leíráshoz. „Néha közel jön a folyóhoz” – mondta. „Kora reggel, amikor senki sincs a közelben. Nagyon óvatos. Nem megy a közelébe.”
Azon az estén Margaret úgy döntött, hogy napfelkeltekor elmegyünk a folyóhoz. „Ha odajön, mi is ott leszünk” – mondta.
A negyedik napon, amikor a nap már éppen narancssárgára festette az eget, leültünk a folyópartra. Margaret a mankóit maga mellé tette, kezében egy marék kutyaeledellel. A levegő hideg volt, tele fenyőillattal és a folyó víz hangjával.
És akkor megérkezett.
Először csak egy árnyék a fák között. Aztán egy óvatos lépés, majd még egy. A border collie, ugyanolyan szürke-fehér bundájú, most már tisztább, de még mindig sovány. Megállt, amikor meglátott minket. Füleit hegyezte, farka mozdulatlanná dermedt.
Margaret nem mozdult. Egyszerűen csak a kutyára nézett, és halkan, gyengéd hangon azt mondta: „Szia, drágám. Visszajöttem.”
A kutya tett egy lépést előre. Aztán még egyet. Megrándult az orra, beleszimatolt a levegőbe. Aztán, mintha láthatatlan kapcsolat alakult volna ki közöttük, futásnak eredt. Nem Margaret felé, hanem egyenesen… felém.
A lábamhoz ült, pont úgy, mint azon a napon a tisztáson. És a fejét a térdemre hajtotta. Egy pillanatra megállt a világ. Éreztem a melegét, a szívverésének lassulását.
– Emlékszik rád – suttogta Margaret. – Emlékszik rá, hogy követted őt.
A kutya fejére helyeztem a kezem. A bundája puha volt, a fülei selymesek. „Szia, nagyfiú” – mondtam. „Téged kerestünk.”
Aztán a kutya Margaret felé fordult. Lassan, mintha megértené a pillanat jelentőségét, elindult felé. Margaret kinyújtotta a kezét. A kutya megszagolta az ujjait. Aztán, minden figyelmeztetés nélkül, megnyalta a kezét. Csak egyszer. Egy gyengéd kis nyalás, ami sokatmondó volt.
Margaret szeme megtelt könnyel. „Szerencsésnek foglak hívni” – mondta. „Mert te vagy a szerencsém. Mindkettőnknek szükségünk volt egy kis szerencsére.”
Azon a napon elvittük Luckyt az állatorvoshoz. Nem volt nála mikrochip, nyakörv, semmi jelét nem látta annak, hogy valaha is bárkihez tartozott volna. „Valószínűleg egész életében kóbor kutya volt” – mondta az állatorvos. „De fiatal, egészséges, annak ellenére, hogy alultáplált. És nagyon-nagyon intelligens.”
Intelligens. Ez enyhe kifejezés volt. Az a tény, hogy ez a kutya megértette, hogy a rózsaszín hátizsák látható, hogy kiment az útra, hogy megvárta, míg felbukkan egy autó… több volt, mint ösztön. Egyfajta bölcsesség volt, amit nem tudok megmagyarázni.
Margaret még aznap örökbe fogadta Luckyt. Nos, technikailag Lucky fogadta örökbe Margitot. Nehéz megmondani, hogy ki választott kit.
Hónapok teltek el. Margarettel tartottam a kapcsolatot, részben azért, mert tudni akartam, hogy van Lucky, részben pedig azért, mert magányosnak éreztem magam. Nem volt munkám, nem volt irányom, és bizonyos értelemben ez a nő és a kutyája váltak az életem legstabilabbá.
Egyik vasárnap meglátogattam őket. Margaret egy kis házba költözött a hegyek közelében, ahol Lucky szaladgálhatott és felfedezhette a környéket. Amikor leparkoltam az autómat, Lucky kirohant az ajtón, farkát csóválva. Már nem volt az a sovány, sáros kutya. A bundája csillogott, a szemei élénkek voltak, és az a magabiztos járása volt, ami csak a biztonságérzetből fakad.
