Amikor a biztonságiakat később felelősségre vonták, ők maguk sem tudtak értelmes magyarázatot adni. Az egyikük, egy keménykötésű, volt katona, zavartan mondta el az újságírónak: „Nem tudom megmagyarázni. Amikor megláttam az esőben közeledni a hegedűtokkal, egyszerűen tudtam, hogy neki ott a helye. Olyan kisugárzása volt, amitől úgy éreztem magam, mintha egy király lépett volna elém. Nem kértem a jegyét. Amikor elhaladt mellettem, halkan megköszönte, és a hangjától… nos, a hangjától eszembe jutott a néhai nagyapám. Egyszerűen nem tudtam az útjába állni.”

De az újságíró nem érte be ennyivel. Kutatni kezdett az öreg hegedűs múltja után, és a felfedezése sokkolta a zenei világot. Kiderült, hogy az egyszerű, kopott ruhás Iliász mester a hatvanas évek egyik leghíresebb, legkeresettebb virtuóza volt. A világ legnagyobb zenekaraival játszott, de a sikerek csúcsán, miután elveszítette a feleségét, hirtelen eltűnt a nyilvánosság elől. Lemondott a hírnévről, eladta a vagyonát, és egy szegénynegyedben nyitott egy apró, ingyenes zeneiskolát hátrányos helyzetű gyerekeknek. Soha többé nem lépett nagy színpadra, egészen eddig az estéig. A hegedű, amelyet a közönség egy tönkrement múzeumi tárgynak hitt, valójában egy eredeti, 1720-as évekből származó Guarneri volt – a világ egyik legértékesebb hangszere, amelyet a mester szándékosan hagyott kopottan, mert ahogy ő fogalmazott: „A fa csak a test, a lélek a húrokon rezdül.”

Eközben a koncertterem VIP öltözőjében Eléna és Iliász kettesben maradtak. A hatalmas virágcsokrok, a drága pezsgők és a luxus ajándékok mind jelentéktelennek tűntek a szobában uralkodó mély, intim csendhez képest.

Eléna lemosta magáról a sminket. A tükörből most nem egy megközelíthetetlen díva nézett vissza rá, hanem egy fáradt, de őszinte nő, aki végre letette azt a nehéz páncélt, amit a hírnév kényszerített rá.

– Miért vártál eddig? – kérdezte Eléna halkan, miközben teát töltött az idős férfinak. – Apám évekkel ezelőtt meghalt. Miért pont most hoztad el a levelet?

Iliász a teáscsészét a kezében melengetve, lassan válaszolt. – Mert édesapád azt kérte, akkor adjam oda, amikor a legnagyobb szükséged lesz rá. Figyeltem a karrieredet, Eléna. Láttam, ahogy egyre feljebb jutsz. Láttam a tökéletes technikádat, a ragyogásodat. De az elmúlt évben valami megváltozott. A játékodból eltűnt a szív. Egy gép lettél, aki tökéletesen reprodukálja a hangokat, de nem érez semmit. Amikor a múlt héten olvastam egy interjúdat, ahol egy fiatal, tehetséges zenészt gúnyoltál ki a származása miatt… tudtam, hogy eljött az idő. Meg kellett mentenem azt a kislányt, aki valaha a hideg tanteremben, fagyos ujjakkal is képes volt könnyeket csalni a szemembe a játékával.

Eléna lehajtotta a fejét. A szégyen ismét átjárta a testét, de ezúttal tisztító, gyógyító szégyen volt. – Annyira elvesztem – suttogta. – Azt hittem, ha elég magasra jutok, senki sem bánthat többé. Azt hittem, ha kemény és hideg leszek, megvédenek a falaim.

– A falak nemcsak a fájdalmat tartják kint, gyermekem, hanem a fényt is – felelte Iliász, és megpaskolta a kezét. – A zene nem egy erőd. A zene egy nyitott ablak. Ha bezárod, te magad is megfulladsz bent.

Ez az éjszaka vízválasztó volt Eléna életében. A másnapi újságok címlapjain már nem az arrogáns, tökéletes művésznő szerepelt, hanem egy olyan nő, aki visszatalált az emberséghez. Az események hullámai azonban nem csillapodtak le egyetlen nap alatt.

Eléna másnap reggel felhívta a menedzserét, és olyat tett, amire senki sem számított. Lemondta a következő egy évre tervezett világkörüli turnéját. A szerződésszegési kötbérek csillagászati összegeket tettek ki, de a nőt ez már nem érdekelte. Eladta a tengerparti luxusvilláját, és a magángépét. A sajtó értetlenül állt a döntése előtt. Voltak, akik azt hitték, idegösszeroppanást kapott a színpadon történtek miatt, mások valami új, különös PR-fogást sejtettek a háttérben.

De a valóság sokkal egyszerűbb és tisztább volt.

Eléna visszaköltözött abba a külvárosi negyedbe, ahol felnőtt. A vagyonából egy modern, de mindenki számára nyitott zeneiskolát alapított, amelyet édesapjáról és Iliász mesterről nevezett el. Az iskola kapui nyitva álltak minden tehetséges gyermek előtt, függetlenül attól, hogy a szüleik ki tudták-e fizetni a tandíjat, vagy sem. Eléna már nem a világkörüli színpadokon, hanem kis, huzatos tantermekben töltötte a napjait, gyerekek ujjait igazgatva a zongorabillentyűkön, pontosan úgy, ahogy Iliász tette vele egykor.

Iliász mester is az iskola tiszteletbeli igazgatója lett, bár az egészsége az évek múlásával egyre romlott. Esténként, amikor az iskola kiürült, Eléna és az öreg hegedűs sokszor leültek a nagyteremben, és csak maguknak játszottak. Ezek voltak Eléna életének legboldogabb, legőszintébb pillanatai. Már nem volt szüksége vakukra, tapsra, vagy kritikusok elismerésére. A zene ismét azzá vált számára, aminek lennie kellett: a lélek tiszta, sallangmentes hangjává.

Három évvel a híres koncert után, egy csendes, őszi hajnalon Iliász mester békésen, álmában elhunyt.

A temetésére nemcsak a zenei világ kiválóságai jöttek el, hanem több száz gyerek, szülő, és olyan emberek is, akiket a mester élete során csendben, a háttérből támogatott. Eléna állt a sír mellett. Nem viselt drága ékszereket, csak egy egyszerű, fekete ruhát. A kezében Iliász régi, kopott Guarneri hegedűjét tartotta. A mester a végrendeletében ráhagyta a felbecsülhetetlen értékű hangszert, egyetlen, rövid üzenet kíséretében: