„A fa megöregszik, a lakk lekopik, de a dal, amit belezártál, örökké él. Vigyázz rá, és add tovább annak, aki meghallja benne a csendet.”
A temetés után Eléna visszatért az iskolába. Az épület csendes volt, a diákok aznapra hazamentek. Bement a nagyterembe, és leült a fehér zongorához. Óvatosan letette maga mellé a hegedűtokot. Kinyitotta, és végigsimított a hangszer repedezett, viharvert testén.
Kint eleredt az eső, a vízcseppek halkan kopogtak az ablaküvegen. Eléna lehunyta a szemét, ráhelyezte ujjait a zongora billentyűire, és játszani kezdett. A dallam ugyanaz az altatódal volt, amelyet azon a bizonyos éjszakán játszottak együtt. De most, bár a hegedű némán feküdt a tokjában, Eléna mégis hallotta a hangját a lelkében. A zene betöltötte az üres termet, felemelkedett a magasba, és kirepült a világba, magával víve egy apuka szeretetét, egy mester bölcsességét, és egy nő újjászületett, tiszta szívét.
A város legendái között még sokáig élt az az éjszaka, amikor egy öreg hegedűs a semmiből bukkant fel, hogy letörje egy díva arroganciáját. De akik igazán ismerték a történetet, azok tudták, hogy ott nem egy karrier ért véget. Ott egy ember tért haza. A régi hegedű és a fehér zongora pedig örökre a bizonyítéka maradt annak az ősi igazságnak, hogy a legnagyobb csodák sosem a felszín csillogásában, hanem a lélek legmélyebb, legszerényebb repedéseiben rejtőznek.
