– Erre még nincs szükség – kuncogott apám halkan, derülten. – Valójában mindjárt érkeznek nagyon fontos ügyfelek egy privát bemutatóra. Brian csak bolondot csinál magából. Koncentrálj a nagy napodra, Samantha. Én majd elintézem a fiút.

Vonakodva letettem a telefont, de azonnal megnyitottam az Instagramot a telefonomon, keresve az egyetlen dolgot, ami megmagyarázhatja Brian hirtelen, kétségbeesett agresszióját. Beírtam az új menyasszonya felhasználónevét: @ChloeEatsTheWorld .

Chloe egy „kulináris influenszer” volt, akinek fő tehetsége abban rejlett, hogy designer ruhákat viselt, miközben olyan tányérokat tartott a kezében, amelyeknek a nevét nem tudta kiejteni. Legutóbbi bejegyzésében, amelyet mindössze egy órája töltött fel, a The Hearth , Brian éttermének konyhájában állt . Egy tálcán tartotta a jellegzetes párolt marhahúsos csomagjaimat.

A képaláírás így szólt: Izgatottan mutatom be az új, felújított étlapomat a The Hearth-nek! Vége a régi, unalmas recepteknek, és jöjjön a friss, modern vízióm! #ChefChloe #BossBabe #EngagementNight

Forrt bennem a vér. Nemcsak a receptjeimet lopta, hanem megpróbálta eltörölni az évtizednyi kimerítő, hitelesítetlen munkámat. A Hearth csődbe ment, pénzt vesztett, mert Brian egy arrogáns csaló volt, aki képtelen volt olyan ellátási láncot működtetni, ami az életét mentette volna. Évekig csendben fenntartottam az éttermet. Most pedig megpróbálták becsomagolni a zsenialitásomat, és Chloe erősen szűrőzött képét rácsapni.

Gyorsan írtam Samnek, a tanoncnak: Küldj egy videót arról, mi történik a kovácsműhely előtt. Most azonnal.

Egy perccel később megérkezett egy videofájl. Megnyomtam a lejátszást. A felvétel remegős volt, a kovácsműhely udvarán lévő, érlelt farakás mögül vettem fel.

Brian vörösre égő arccal állt a porban, és az ujjával apámra bökött, aki nehéz bőrkötényben állt az ajtóban. Mellette Vance Sterling állt, egy aljas üzleti jogász, akinek az öltönyei mindig kicsit túl fényesnek tűntek.

– Figyelj rám, öregfiú! – gúnyolódott Brian, hangja hangosan visszhangzott az udvaron. – A lányod megpróbálja szabotálni az eljegyzési partimat, mert keserű és féltékeny. Szükségünk van a receptkönyvekre, amiket az éttermemből lopott. Ráadásul a házasságunk alatt jelentős tartozásokat halmozott fel. Vance itt elkészítette az előzetes papírmunkát, amiben ezt a szánalmas kis viskót jelöli meg a házassági adósságai fedezetéül. Mondd meg neki, hogy hozza el a cateringet a Grand Plazába öt órára, és adja át a könyveket, különben még ma bezárjuk az ajtótokat.

Ez egy égbekiáltó, illegális blöff volt. Egy erőszakos taktika, amelynek célja egy olyan kézműves megfélemlítése volt, akiről feltételezték, hogy nem ismeri a társasági jogot.

„Megpróbálod ellopni a kovácsműhelyem, mert a menyasszonyod nem tud vizet forralni, és az éttermed csődbe megy a lányom nélkül?” – kérdezte apám halk, nyugodt és veszélyes hangon.

Brian kidüllesztette a mellkasát. „Én teremtettem őt! És téged is én teremtettem! Az éttermem nélkül senki sem tudná, hogy létezel. Nem vagy más, mint egy felmagasztalt fémműves!”

Pontosan abban a pillanatban a videó rögzített egy elegáns, fekete Maybachot, amint csendben siklik be az udvarra, és közvetlenül Brian terepjárója mögött megáll. A sofőr gyorsan kinyitotta a hátsó ajtót.

Arthur Pendelton lépett ki a helyéről , egy vállalati étkezde-konglomerátum milliárdos vezérigazgatója, amely a The Hearth legjövedelmezőbb beszállítói szerződéseit tartotta. Közvetlenül mögötte lépett be George Harrison séf – a világhírű kulináris ikon, három Michelin-csillag tulajdonosa, és apám egyik legrégebbi és legelismertebb ügyfele.

Brian arrogáns gúnyolódása elhalt, ahogy felismerte Pendeltont. De láthatóan fogalma sem volt, kicsoda Harrison.

– Mr. Pendelton? – dadogta Brian, miközben kétségbeesetten igazgatta a nyakkendőjét. – Mit keres ebben a városrészben?

Pendelton teljesen tudomást sem vett Brianról. Jeges tekintetét Harrison séfre szegezte, aki döbbenten bámulta a nehéz, fából készült bemutatódobozt, amit Brian gondatlanságból levert az asztalról hisztirohama során. A teteje nyitva volt. Három mesterien kovácsolt damaszkuszi acélkés hevert szétszórva a porban.

Harrison előrelépett, arca sápadt volt a dühtől. Letérdelt, drága, szabott öltönye a földet súrolta, és gyengéden felemelt egy pengét.

– Van fogalmad arról, mit tettél? – suttogta Harrison, hangja olyan mély dühtől remegett, hogy az egész udvart uralta.

Brian a szemét forgatta, felbátorodva a slampos ügyvédje jelenlététől. „Ó, nyugi. Csak fémből van. Túl drága konyhai eszközöket gyárt. Írok neki egy csekket ötven dollárról.”

Harrison lassan felállt. Úgy nézett Brianre, mintha egy újonnan felfedezett csótányfajt vizsgálna.

– Csak fém? – ismételte meg Harrison, Pendeltonhoz fordulva. – Arthur, ez az az arrogáns gyerek, akinek az éttermét jelenleg ellátod?

Brian simán belelépett a csapdába. „Én vagyok a The Hearth tulajdonosa. Én vagyok a város kulináris életének királya. Ezek az öregek” – intett lekezelően apámnak és Harrisonnak – „elavulttá váltak. Most pedig, ha megbocsátanak az uraim, lefoglalom ezt az ingatlant.”

Pendelton elővette a telefonját, arca gránitkővé változott. „Már nem, Brian. Te nem vagy semminek a királya. Az utánpótlási vonalaid el vannak vágva. Ettől a pillanattól kezdve.”

A videó kivágódott.

Az ágyamon ültem, a fekete képernyőt bámultam, és egy vad, diadalmas mosoly terült szét az arcomon. Brian épp most robbantotta fel a saját bombáját. De fogalma sem volt, hogy az igazi robbanás öt órakor vár rá.

3. fejezet: A felemelkedés

A Grand Plaza Hotel magánliftje simán zümmögött, ahogy felment a penthouse bálterembe. A tükrös falak előtt álltam, és a rám visszanéző nőt bámultam.