Lenéztem a kezemben tartott késre, éreztem a tökéletes, halálos egyensúlyát. Nem kellett elpusztítanom az embereket alul ahhoz, hogy bebizonyítsam, meghódítottam a csúcsot. Az igazi erő az volt, hogy tudtam, kit kell megtörni, és kit kell újjáépíteni.
Félreálltam, és szélesre tártam a konyhaajtót.
– Mossatok kezet! – mondtam nekik, és őszinte mosoly terült szét az arcomon. – Tíz perc múlva kezdődik a felkészülés.
Este 7 órakor Maya asztala megnyitotta kapuit. Az étkezőben a poharak csilingelésének, a meleg nevetésnek, a barna vaj és a friss fűszernövények sercegésének varázslatos, mámorító szimfóniája zümmögött.
A folyosón álltam, és egy finom párolt marhahúsos csomagot tálaltam – a receptem szerint, tökéletesítve, és végre a nevem is felkerült az étlapra. Kinéztem az étkezőbe. A legjobb asztalnál, az ablaknál, Harrison séf ült, és egy pohár évjáratos vörösbort emelt felém. A szomszédos asztalnál Franklin Cooper mély beszélgetésbe merült apámmal.
Elmosolyodtam, felvettem apám kését, és visszaültem a vágódeszkámhoz.
Koppintson. Koppintson. Koppintson
A penge ritmusa a fának egyenletes, erős és teljesen a sajátom volt. A lehető legnehezebb módon tanultam meg, hogy az áldozat nem a szeretet szinonimája, és hogy az önmagunk összezsugorodása soha nem fog arra késztetni egy mérgező embert, hogy többnek tekintsen, mint egy zsámolynak.
Már nem az a lány voltam, aki hajnali 5-kor fagyoskodott a pincében, és parancsokra várt. Én voltam maga a tűz.
Ha szeretnél még ehhez hasonló történeteket, vagy ha megosztanád a gondolataidat arról, hogy mit tettél volna az én helyzetemben, szívesen olvasom. A nézőpontod segít abban, hogy ezek a történetek több emberhez eljussanak, ezért ne félj hozzászólni vagy megosztani.
