Teréz néni lepillantott az asztalra, kezeivel finoman simogatta a porceláncsésze szélét.
– Azon a héten lebontották a vasfüggönyt, fiam. Megnyíltak a határok. Már nem volt szükség csempészetre. Bárki átmehetett a boltba, vehetett magának autót, motort, új kerékpárt. A völgy kinyílt a világra. Az én küldetésem véget ért. Ráadásul… a testem is benyújtotta a számlát. A térdeim elkoptak. Már nem bírtam volna el a zsákot.
– És a homok? – kérdezte hirtelen István, és elnevette magát. – Azzal mi lett? Miért nem vitte át a biciklit csak úgy, homok nélkül, ha már megszoktuk?
– Hát nem érted? – mosolygott vissza az öregasszony huncutul. – Ha egyszer csak homok nélkül érkezem, azonnal gyanút fogtok! „Hé, hol a homok? Miért nincs nála a zsák? Valami megváltozott!” A gyanakvásotok olyan volt, mint egy éhes vadállat: etetni kellett. A homok volt az étele. Amíg megkapta a maga napi adagját, addig békén hagyta a valóságot.
István a fejét rázta, és őszinte, szívből jövő nevetésben tört ki. A kávézó pincére meglepetten nézett oda, ritkán látni egy ilyen komoly, idős urat így kacagni.
– Hihetetlen… Egyszerűen zseniális. Ha a parancsnokom ezt megélte volna, valószínűleg helyben elájul a méregtől.
– Lehet – mondta Teréz csendesen. – De a parancsnokod is csak egy ember volt, aki elhitte, hogy a világot vonalakkal és pecsétekkel lehet irányítani. Pedig a világot a szükségletek és a szándékok mozgatják.
István kifizette a számlát, bőséges borravalót hagyva az asztalon. Együtt léptek ki a hűvös, kora esti levegőre. A nap már lebukott a háztetők mögött, narancssárga és lila csíkokat festve az őszi égre.
Teréz néni odalépett a kerékpárjához, amely békésen támaszkodott a kávézó falának. István most először nézte meg igazán tüzetesen a gépet. Nem volt rajta homokzsák. Nem volt rajta sár. Egy gyönyörűen karbantartott, klasszikus acélvázas túrakerékpár volt, finom bőrüléssel és elegáns, hajlított kormánnyal.
– Ez… ez nem az a bicikli, amit régen látott – állapította meg a volt határőr.
– Nem – simogatta meg a vázat Teréz. – Ez Mihály saját kerékpárja volt. Ezt sosem vittem át a határon. Ezt megtartottam magamnak. Ezen tanított meg repülni, amikor még fiatal lány voltam, és nem voltak határok a két ország között. Most már csak ezzel járok a piacra és a temetőbe.
István egy pillanatig némán állt, majd lassan, ünnepélyesen kihúzta magát. Sarkát összeütötte, mint negyven évvel ezelőtt a díszszemlén, és a jobb kezét a homlokához emelte. Tisztelegve állt a törékeny öregasszony előtt a macskaköves utcán.
– Teréz néni… Szolgálati időm alatt sok ezer embernek adtam engedélyt az átkelésre. De ma este jöttem rá, hogy maga volt az egyetlen, aki valóban megérdemelte, hogy átlépje azt a határt. Megtiszteltetés volt ismerni magát.
Az idős asszony szemeibe könnyek gyűltek. Nem szólt semmit, csak melegen megszorította a férfi kérges kezét.
– Isten áldjon, fiam. És ne feledd, amit mondtam: néha a legfontosabb dolgok nem a mélyben rejtőznek, hanem ott csillognak a napfényben, közvetlenül a szemünk előtt. Csak meg kell tanulni látni, nem csupán nézni.
Teréz néni átvetette a lábát a vázon. Meglepően könnyed mozdulattal taposott a pedálra, a lánc halkan, olajozottan megpördült, és a kerékpár nesztelenül siklani kezdett a macskaköveken.
István ott állt az utcai lámpa sárgás fényében, és sokáig nézett utána. Nézte, ahogy a törékeny alak egyre távolabb gurul, a vörös kis hátsó lámpa ritmikusan villog a sötétedő estébe, míg végül el nem tűnt az utca végén lévő kanyarban.
A volt határőr vett egy mély levegőt. A levegő friss volt, a szabadság és a lehullott falevelek illatát hordozta. Elmosolyodott, zsebre dugta a kezét, és életében először nem érezte a határok súlyát a vállán.
