A szülők megértették és tiszteletben tartották a döntését, de nem hagyták annyiban a dolgot. Rájöttek, hogy Thomasnak nem anyagi javakra, hanem emberi kapcsolatra van szüksége, még ha ezt ő maga sosem ismerte volna be. Így hát elkezdtek rendszeresen kijárni hozzá. Minden vasárnap délután megjelentek a házánál, hoztak egy kosár friss ételt, süteményeket, és ami a legfontosabb: magukkal hozták Leót is.

A kisfiú az elején félénk volt, de a gyerekek gyorsan felejtenek és gyorsan kötődnek. Thomas, aki felesége halála óta szinte teljesen elzárkózott az érzelmektől, lassan felolvadt a gyermek jelenlétében. Megmutatta Leónak, hogyan kell madáretetőt faragni, megtanította a különböző fák és állatnyomok felismerésére. A hideg téli estéken a kandalló tüze mellett ültek, és Thomas olyan történeteket mesélt az erdőről, amiket évtizedek óta senkivel sem osztott meg.

Egyik délután Leo egy rajzot nyújtott át az öregembernek. A papíron egy apró, pálcikaemberke feküdt egy barna foltban, ami a zsákot jelképezte, mellette pedig egy hatalmas, szuperhős-köpenyes alak állt, kezében egy sétabottal.

– Ez te vagy, Thomas bácsi – mondta a kisfiú mosolyogva. – Te vagy az én hősöm.

Thomas szeme könnybe lábadt. Huszonkét év telt el azóta, hogy a felesége, Martha elhunyt. Azóta meggyőzte magát arról, hogy az élete már csak egy lassú, csendes várakozás a végre. De ez a kisfiú, akit a vakszerencse – vagy valami felsőbb erő – az útjába sodort, visszaadta neki azt az érzést, hogy mégiscsak van értelme a létezésének.

Azonban a történet sötét árnyai még nem oszlottak el teljesen.

Március elején, amikor az olvadó hó latyakossá tette az erdei ösvényeket, nyugtalanító hírek érkeztek. Millerék aggodalmas arccal állítottak be Thomashoz egy hétköznap este. Mark, Leo apja, idegesen tördelte a kezét, mielőtt belekezdett volna mondandójába.

– Thomas, beszéltem a rendőrséggel. A nyomozókkal, akik az emberrabláson dolgoztak – kezdte Mark, miközben felesége szorosan magához ölelte a másik szobában játszó Leót. – Az a két férfi, akiket letartóztattak a fánál… ők csak végrehajtók voltak. Pitiáner bűnözők, akiket felbéreltek.

Thomas összeráncolta a homlokát, és letette a teáscsészét az asztalra. – Ezzel azt akarja mondani, hogy a megbízó még mindig szabadlábon van?

– Igen – bólintott Mark. – És ami még rosszabb… a rendőrség szerint a hálózat vezetője, egy bizonyos “Klaus” nevű férfi, rendkívül veszélyes és bosszúálló. A váltságdíj, amit tőlünk követeltek, több millió dollár volt. Ez az ember rengeteg pénzt és energiát fektetett ebbe az akcióba. És amiatt a nap miatt mindent elveszített.

– És most engem hibáztat – fejezte be a gondolatot Thomas nyugodt, szinte rezzenéstelen hangon.

– Thomas, kérlek, költözz be hozzánk a városba! – kérlelte Sarah, az édesanya, a könnyeivel küszködve. – Van egy vendégházunk a birtokon. Teljesen különálló, meglesz a nyugalmad, de biztonságban leszel. Biztonsági őrök vigyáznak ránk. Kérlek, ne maradj itt egyedül az erdő szélén!

Az öregember végignézett a kopottas, de emlékekkel teli szobán. Itt élte le az életét Marthával. Itt vészelte át a legnehezebb éveket.

– Nagyon kedvesek, hogy aggódnak értem – mondta végül halkan, de határozottan. – De én nem menekülök el az otthonomból holmi gyávák miatt, akik ártatlan gyerekeket kötöznek meg. Ez az én házam. Ez az én erdőm. Ha valaki idejön, hogy ártson nekem, annak viselnie kell a következményeket.

Bár Millerék órákig próbálták meggyőzni, Thomas hajthatatlan maradt. Végül megegyeztek abban, hogy Mark titokban felszereltet néhány rejtett biztonsági kamerát a ház köré, és kap egy vészjelző gombot, amivel azonnal riaszthatja a rendőrséget és Mark magán-biztonsági csapatát.

A következő hetek feszült várakozással teltek. Thomas éjszakánként rosszul aludt. Minden apró neszre felriadt: a szél zúgására a fák között, a tetőgerendák ropogására, egy-egy kóbor állat lépteire a száraz ágakon. Régi, kétcsövű vadászpuskáját, amit évek óta nem használt, megtisztította, megolajozta, és megtöltve az ágya mellé támasztotta.

Tudta, hogy a falu szélén, távol a szomszédoktól, könnyű célpont. De azt is tudta, hogy amit ő elveszített fizikai erőben az évek során, azt bőven kárpótolta a helyismerete és a ravaszsága.

Április közepén, egy viharos, felhőszakadással teli éjszakán a gyanúja végre valósággá vált.

Éjfél körül járt az idő. A mennydörgés szinte megremegtette a kis ház ablakait, az eső pedig ostorként csapkodta a tetőt. Thomas a konyhában ült, a sötétben, csak a kályha halvány parazsa világította meg az arcát. Álmatlanság gyötörte, ezért inkább teát főzött magának.

Hirtelen valami tompa puffanást hallott a hátsó ajtó felől. Nem a szél volt. Emberi léptek zaját vélte felfedezni, amelyek a sárban cuppogtak.

Thomas azonnal felállt, szíve a torkában dobogott. Óvatosan a nappaliba osont, és a függöny résén keresztül kinézett az udvarra. A villámlás egy pillanatra megvilágította a tájat, és az öregember tisztán kivehetően látott három sötét, csuklyás alakot a háza körül. Egyikük a telefonvezetékeket próbálta elvágni – nem tudva, hogy Thomas már hetek óta egy modern, műholdas mobilt tart magánál, amit Mark adott neki.

“Eljöttek” – futott át az agyán a gondolat.

Azonnal megnyomta a zsebében lapuló vészjelző gombot. Tudta, hogy a rendőrségnek legalább tizenöt-húsz percre van szüksége, hogy kiérjen a viharban. Mark biztonsági emberei talán hamarabb ideérnek, de addig is… addig neki kell életben maradnia.