Az első tompa ütés a bejárati ajtón érte a házat. Az ajtó erős tölgyfából készült, de nem fogja sokáig bírni a feszítővasak nyomását.

Thomas gondolkodás nélkül cselekedett. Felkapta a puskáját, egy elemlámpát, és vastag esőkabátját. Nem akart a házban maradni, hogy ott sarokba szorítsák, mint egy patkányt. Az ő igazi menedéke az erdő volt. Az az erdő, amit úgy ismert, mint a saját tenyerét.

A hátsó ajtón keresztül surrant ki, épp abban a pillanatban, amikor a bejárati ajtó nagy reccsenéssel beszakadt. A vihar hangzavara elnyomta a lépteit. Az eső jéghideg volt, azonnal az arcába vágott, de a vaksötét most az ő szövetségese volt.

– Nincs itt! – üvöltötte egy durva hang a házból, túlharsogva a vihart. – Keressétek meg a vénembert! Nem juthatott messzire!

Thomas bevetette magát a fák közé. Az ösvényt, amin elindult, egy átlagember nappal is alig vette volna észre, de ő csukott szemmel is végig tudott volna menni rajta. Tudta, hol vannak a kiálló gyökerek, hol mélyülnek a pocsolyák, és hol a legvékonyabb az aljnövényzet.

Hallotta a kiáltozásokat a háta mögött. A zseblámpák pásztázó fényei úgy cikáztak a sötét fák között, mint valami kísérteties szemek.

– Oszoljatok szét! – adta ki a parancsot egy magasabb, hideg hang. Ez lehetett Klaus. – Találjátok meg, és intézzétek el!

Thomas a folyó felé vette az irányt. Ugyanarra, amerre hónapokkal ezelőtt megtalálta Leót. Az a rész tele volt sziklás szakadékokkal és csúszós agyagpartokkal. Veszélyes terep, különösen éjszaka, szakadó esőben.

Ahogy lépkedett, hallotta, hogy az egyik támadó pont mögötte lohol. A férfi nehezen lélegzett, káromkodott, ahogy az ágak az arcába csapódtak. Thomas hirtelen megállt egy hatalmas, kidőlt fenyőfa mögött. Ez a fa egy mély, iszapos szakadék szélén hevert. Az öregember lehajolt, felvett egy ökölnyi követ, és átdobta a szakadék túloldalára, a bokrok közé.

A kő hangos zajjal csapódott a nedves avarba. A támadó azonnal abba az irányba fordította a lámpáját, és megindult a hang felé.

– Megvagy, te öreg rohadék! – ordította, és előrerohant.

Thomas a lélegzetét is visszafojtotta. A férfi nem látta a sötétben az iszapos peremet. Amikor rálépett, a felázott föld azonnal megcsúszott alatta. A bűnöző kétségbeesett üvöltéssel zuhant le a meredek, agyagos lejtőn, bele a sötét, tüskés szederbokrokkal teli mélyedésbe. Egy tompa puffanás, majd fájdalmas nyögés jelezte, hogy a lábát szegte, és képtelen kimászni.

“Egy megvan” – gondolta Thomas, és csendben továbbosont.

De az idő fogyott. Az eső miatt a csontjai sajogtak, a tüdeje égett a hideg levegőtől. Bár szellemileg még friss volt, a teste egy hetvenkét éves emberé volt.

Hirtelen egy erős fénysugár vágott egyenesen az arcába. A másik végén ott állt egy sötét alak, kezében egy hangtompítós pisztollyal.

– Elég volt a bújócskából, nagyapó – mondta a férfi gúnyosan. A fegyvert egyenesen Thomas mellkasára szegezte.

Thomas lassan felemelte a vadászpuskát, de tudta, hogy a másik gyorsabb lesz. Ebben a pillanatban egy hatalmas ág reccsent meg a férfi felett. A szélvihar egy korhadt faágat szakított le, ami pont a támadó elé zuhant, megzavarva őt egyetlen másodpercre.

Ez a másodperc pont elég volt. Thomas nem lőtt – nem akart ölni –, hanem a puska agyával hatalmas ütést mért a férfi csuklójára. A pisztoly a sárba hullott. Mielőtt a férfi magához térhetett volna a meglepetésből, az öregember egy jól irányzott, botütés-szerű mozdulattal térden vágta a fegyvere csövével. A férfi felüvöltött és a földre rogyott.

Ketten kiiktatva. De hátra volt még a vezér.

Thomas fáradtan, lihegve támaszkodott egy fának. A szíve úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. A vihar nem csillapodott. Tudta, hogy tovább kell mennie.

Léptei egyenesen ahhoz a tisztáshoz vezették, ahol az öreg tölgyfa állt. Az a fa, ahonnan a rémálom elkezdődött. Amikor kilépett a fák sűrűjéből, meglátta őt.

Klaus ott állt a tölgyfa alatt. Elegáns, drága fekete esőkabátot viselt, ami éles kontrasztban állt a piszkos, sáros erdővel. Kezében fegyver villant.

– Lenyűgöző – mondta Klaus lassan, hangjában beteges tisztelettel. – Egy öreg, magányos bolond elintézi a legjobb embereimet. Tényleg alábecsültelek.

Thomas felemelte a puskáját, de a kezei most először remegtek a kimerültségtől. – Maga is alábecsülte az erdőt – válaszolta rekedten. – És alábecsülte azt, hogy mit jelent megvédeni valamit.

– Maga mit véd? – nevetett fel Klaus gúnyosan, miközben lassan közeledett. – A nyomorult, magányos életét? Tönkretette a tökéletes tervemet. Hétmillió dollár forgott kockán. Az a kis vakarcs egy zsákban végezte volna a folyó fenekén, ha maga nem dugja bele az orrát. Most maga fog odakerülni.

Klaus felemelte a fegyvert, és egyenesen Thomas fejére célzott. Az öregember tudta, hogy nem tud elég gyorsan lőni. Lehunyta a szemét, és várta a becsapódást. Az utolsó gondolata Martha mosolya volt, és a kis Leo rajza a szuperhős-köpennyel.

De a lövés nem dördült el.

Helyette vakító fények gyulladtak fel a fák között. Hatalmas terepjárók motorjának zúgása nyomta el a vihar hangját, és egyszerre féltucatnyi fegyveres, fekete ruhás férfi rontott elő a sötétből. Mark Miller magán-biztonsági csapata megérkezett, közvetlenül a nyomukban a helyi rendőrség rohamosztagával.