Mercedes a templom bejárata feletti olajlámpásra célzott és lőtt. Az üveg szilánkokra tört, égő olaj fröccsent szét, alig pár centire a támadók csizmájától.

– A következő lövés nem egy lámpára fog irányulni.

A férfiak Basilióra néztek. Aztán Juliánra, aki vérzett, de még állt. Majd Mercedesre.

Az egyikük elengedte a rudat.

Az utolsó három felült a lovára és elmenekült a sivatagba.

Néhány másodpercig senki sem szólt semmit.

Aztán kinyíltak a pince ajtajai.

Asszonyok, gyerekek, öregek és gazdák jöttek ki. Don Eusebio a feleségéhez és két lányához rohant.

Elena porral és korommal borított ruhában érkezett meg a szállodából. Már nem úgy járt, mint az a fiatal nő, aki néhány órával korábban érkezett a városba.

Megállt Mercedes mellett.

– Apám mindig azt mondja, hogy az olyan emberek, mint a Rivák, uralják északot, mert senki sem állhat ellenük.

– Az apád ért a pénzhez – felelte Mercedes. – Nem feltétlenül a méltósághoz.

Másnap reggel, amikor az orvos befejezte Julian bekötését, és a szomszédok üveg- és töltényhüvelyeket gyűjtöttek, egy lovasoszlop jelent meg a déli út mentén.

Tomás Valdés állt az élen.

Tizenkét fegyveres férfival, két ügyvéddel és egy művezetővel érkezett.

A megrongálódott utcára, a lyukakkal teli szállodára és a kosszal borított lányára nézett.

– Elena. Szállj be a hintóba. Indulunk.

Nem mozdult.

-Nem.

Tamás pislogott.

– Szörnyű élményen mentél keresztül. Nem gondolkodsz tisztán.

– Tisztábban gondolkodom, mint egész életemben bármikor.

– Ne csinálj jelenetet!

Elena keserűen felnevetett.

– Tegnap 24 férfi próbált elrabolni és felgyújtani ezt a várost. Már megtörtént.

Tamás összeszorította az állkapcsát.

– Mindez azért történt, mert kísérő nélkül mentél el.

– Nem. Azért történt, mert az erőszakos férfiak azt hitték, hogy úgy bánhatnak velem, mint a marhával.

– Én fizettem volna a váltságdíjat.

Mercedes a tekintetét fogva tartotta.

– Ezt mondta a nő.

Tamás felismerte őt.

– Adtál a lányomnak egy fegyvert?

– Adtam neki egy lehetőséget.

– A lányomnak nincs szüksége választási lehetőségekre. Védelemre van szüksége.

Elena egy lépést tett előre.

– Olyan védelem, mint amikor feleségül veszed Ernesto Baezát, hogy az apja elismerjen téged?

Tomás arca megváltozott. A szomszédok abbahagyták a söprést.

– Ez családi ügy.

–Akkor beszéljünk erről családként. Nem fogom feleségül venni Ernestót.

– A megállapodás már megszületett.

– Soha nem egyeztem bele.

– Te vagy a lányom.

– Nem vagyok a te jószágod.

Tamás lehalkította a hangját.

„Nem érted, mi forog kockán. Szerződések, földterületek és bankok. Minden, amit örökölni fogsz, olyan döntésektől függ, amelyeket még nem tudsz meghozni.”

Elena az Imperial Hotelre nézett.

Emlékezett a forró töltényhüvelyekre, a félelemre, és arra, ahogy Mauro rászegezte a fegyvert.

– Tegnap rájöttem, hogy az sem tanít meg döntéseket hozni, ha egész életemben engedelmeskedem.

– Be fogsz szállni a hintóba.

„Visszatérek a ranchra, de nem fogolyként. Át akarom nézni a nevemre szóló ingatlanok számláit, meg akarom ismerni a szerződéseket, és látni akarom a ranchokat. És nem lesz esküvő.”

Tamás arca megkeményedett.

– És mi van, ha visszautasítom?

Elena röviden Mercedesre pillantott.

Az özvegy nem kezeskedett érte.

Elena ismét az apjára nézett.

– Akkor távol lesz tőled egy lányod. Nem egy engedelmes örökös.

Tamás mozdulatlan maradt.

A földet, kutakat és végrendeleteket vásárló férfi először talált valamit, amit nem tudott megszerezni: saját lánya engedelmességét.

– 19 éves vagy. Nem tudod, mit csinálsz.

– Talán nem. De végül is az én hibám lesz.

A bekötözött, parancsnoki állásnak támaszkodó Julian fáradtan felnevetett.

Tomás dühösen meredt rá.

– És te engedted meg ezt az őrületet?

Julian megérintette a csillagát.

–Tegnap sok mindent megengedtem magamnak félelemből. Ennek is vége.

Thomas rájött, hogy az egész város figyeli.

– Holnap visszajössz a ranchra – mondta végül. – Majd ott beszélünk.

– És kezdjük a San Marcos-i ranch beszámolóival.

A földbirtokos összeszorította a száját.

– Mindig is ugyanolyan makacs voltál, mint az anyád.

Elena mozdulatlan maradt.

Ez volt a legközelebb ahhoz, hogy megadja magát, amit Tomás tudott.

Mielőtt elment, otthagyott két férfit, hogy segítsenek a javításokban. Elena feladata volt megmutatni nekik, hol van rájuk szükség.

A nap további részében nem voltak beszédek. Túl sok volt a munka.

Az ablakokat kicserélték, a szekér maradványait eloltották, Maurót pedig bezárták a kis cellába. Julián két lovast küldött Chihuahuába, hogy támogatást kérjenek a banda megmaradt tagjai ellen.

Az előző nap elbújt szomszédok szerszámokat, élelmet és lovakat kezdtek kínálni. Ahogy leszállt az este, Julián mindenkit a rendőrőrs elé gyűjtött. Nem kért tapsot. Beismerte, hogy évekig óvatosságnak nevezte félelmét, és megígérte, hogy két állandó asszisztenst kér, éjszakai járőrözést szervez, és felmondja a megállapodásokat, amelyek lehetővé tették a Rivas család számára, hogy büntetlenül mozogjon. A beálló csend kínos volt, de szükséges. Aztán Don Eusebio felesége tapsolni kezdett. Mások is csatlakoztak hozzájuk. Julián lehajtotta a fejét, inkább megkönnyebbülten, mint büszkén.

Mercedes visszament a barkácsboltba a szögekkel teli dobozért, amit a hordón hagyott.

Don Eusebio átadta.

– Nem foglak megvádolni.

– Ne légy nevetséges.

– Megmentettél minket.

Mercedes hagyott néhány érmét a pulton.

–Mindannyian megmentettük egymást. Néhányuknak tovább tartott, mire rájöttek.