1. RÉSZ

„Itt a születésnapi ajándékod, Mariana! Ezerszázkilencven peso! Őrizd meg a nyugtát, hogy soha ne mondhasd, nem költök rád pénzt.”

A férjem, Ricardo, a tányérom tetején hagyta a nyugtát nyolc vendég előtt, akik a pueblai lakásunkban ünnepelték a születésnapomat.

Aztán felemelte a csuklóját, és megmutatta csillogó karóráját.

– És ezt én magam vettem. Harminckétezer pesóért. Egy ilyen rangú embernek vigyáznia kell a megítélésére.

A kollégái az autókereskedésben hangosan felnevettek.

Kilencéves lányunk, Sofia, ránézett az órára, és megkérdezte:

– Apa, mi van a fogszabályzómmal? A fogorvos azt mondta, hamarosan el kell kezdenem a kezelést.

Ricardo töltött magának még egy pohár üdítőt.

–Először is anyukádnak meg kell tanulnia hálásnak lenni az ajándékaiért. Aztán majd a fogaidról beszélünk.

Sofia lehajtotta a fejét, és kiment az étkezőből.

Felvettem a dobozt az új serpenyőből, bementem a konyhába, és kinyitottam az alsó fiókot. Ott tartottam tizenkét nyugtát Ricardo ajándékairól, amiket a házasságunk alatt kaptam tőle.

Minden születésnapon ugyanazt a látványosságot ismételte meg: adott nekem valamilyen háztartási eszközt, és bejelentette, mennyit költött, mintha a ház tisztán tartása valami luxus lenne, amit megenged nekem.

Tizenhárom éve voltunk házasok. A lakás a nagyanyjáé volt, így Ricardo mindig emlékeztetett, hogy az ő fedele alatt lakom.

A buszpályaudvaron jegyárusként dolgozó munkámból fedeztem az ételt, az egyenruhákat és szinte mindent, ami Sofiával kapcsolatos volt. Az övé az autójára, a dizájner ruhákra és az órákra ment.

Másnap elvittem a lányunkat a fogszabályzóhoz.

„Kezelésre van szüksége” – magyarázta a szakorvos. „26 000 pesóba kerül, részletfizetési tervek is elérhetők. Ha túl sokáig várunk, a problémája súlyosbodhat.”

Sofia mindent végighallgatott, miközben eltakarta a száját.

Elhagytam a klinikát, és egyenesen abba az ügynökségbe mentem, ahol Ricardo dolgozott.

Azt láttam rajta, hogy egy teherautót mutat egy párnak.

„Harminckétezer pesód van az órádra, de a lányod fogaira semmi!” – panaszkodtam.

A vásárlók mozdulatlanul álltak.

Ricardo kivitt a szabadba, fogva a karomat.

– Úgy állítasz be, mint egy nyomorultat!

– Ehhez nem kell semmit kitalálnom.

Ötszáz pesót vett elő a pénztárcájából, és felém hajította.

– Tessék. És soha többé ne gyere ide!

Azon az estén bejelentette, hogy a részleg összes szolgáltatásáért is fizetnie kell.

Tudtam, hogy a fizetésemből ezt nem tudom megcsinálni.

Decemberben az iskola élelmiszervásárt tartott adománygyűjtés céljából. A szomszédunk, Doña Ofelia megmutatta, hogyan kell mille-feuille tésztát készíteni a gáztűzhelyen lévő edényekben.

A sütemények percek alatt elfogytak.

Több anya is kérni kezdett, hogy tegyek többet. Évek óta először sikerült pénzt félretennem Sofia kezelésére.

Egy tepsiben rejtettem el a sütő alatt.

De hibát követtem el, amikor ezt a titkot Doña Ofeliának bizalmasan elmondtam.

December 27-én, amikor hazaértem a munkából, a tálcákat a padlón találtam.

Ricardo az asztalnál ült és a megtakarításaimat számolta.

– Nyolcezer-ötszáz peso – mondta mosolyogva. – Nem rossz valakitől, aki az én gázommal főz.

– Az a pénz Sofiának jár!

– A lakásom, a tűzhelyem, a pénzem.

Megpróbáltam visszaszerezni a jegyeket, de félrelökött, és megtartotta a konzervet.

Aztán megjelent Zsófia, és sírva állt az ajtóban.

–Apa, kérlek ne veszekedj. Nem akarok többé fogszabályzót. Továbbra is befoghatom a számat.

Ricardo rá sem nézett.

– Nos, szokj hozzá, mert anyád bebizonyította, hogy nem ismeri a helyét.

Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem maradhatunk ott tovább egy éjszakát.

De ahogy elkezdtem pakolni, Ricardo odalépett hozzám, és egy olyan fenyegetést hangoztatott el, amit soha nem fogok elfelejteni:

„Vedd a serpenyőidet, Mariana. De ha kimegyél azon az ajtón a lányommal, akkor bírót fogok küldeni, hogy elvegye tőled.”

2. RÉSZ

Aznap este két hátizsákkal, egy tele serpenyőkkel teli táskával indultunk útnak, Sofia szeme pedig bedagadt a sok sírástól.

Nagymamám régi házában húzódtunk meg, Atlixco közelében. Majdnem három éve lakatlan volt. Nyirkosak voltak a falak, az ablakok nem záródtak rendesen, és egy kis konyhában még mindig működött a gázpalackhoz csatlakoztatott tűzhely.

Ricardo küldött nekem egy üzenetet:

„Három nap múlva könyörögni fogsz, hogy hadd jöjj vissza.”

Nem válaszoltam neki.

Másnap reggel visszatértem Pueblába, hogy átvegyek néhány dokumentumot.

Doña Ofelia, amint meglátott, azonnal ajtót nyitott.

– Marianita! Micsoda szörnyűséget tett a férjed!

– Elmondtad neki, hol tartom a pénzem.

Az arckifejezése megváltozott.

– Csak annyit jegyeztem meg, hogy sokat dolgozol. Nem gondoltam volna, hogy így fogsz reagálni.

Aztán megfogta a kezeimet.

– Figyelj, a fiam megvehetné tőled a receptet, és elintézhetné a süteményeid eladását. Adunk neked most azonnal tizenötezer pesót. Süss tovább, de mindent az ő cége neve alatt fogunk árulni.

Válasz nélkül néztem rá.

A fiának egy kis kávéstandja volt a piac közelében, és több beszállítónak is tartozott pénzzel.

Rájöttem, hogy ők is a munkámat akarják kihasználni.

– Köszönöm, de én jobban szeretem magam árulni a süteményeimet.

Doña Ofelia visszahúzta a kezét.

– Akkor később ne mondd, hogy senki sem akart segíteni neked.

Nagy aggodalommal tértem vissza a nagymamám házához.

Mielőtt elhagytam volna az osztályt, elfogadtam egy tizenhat tortára vonatkozó megrendelést egy cégtől, amely az újévet ünnepelte.

Nem volt pénzem visszafizetni az előleget.

Három éjszakán át szinte alvás nélkül dolgoztam. Sofia segített rendszerezni a dobozokat és felírni a vásárlók nevét.