– Akkoriban sosem voltál nálunk.

– Ricardo sok mindent mesélt nekem.

– Tehát arról tett tanúvallomást, amit Ricardo mondott neki, nem arról, amit látott.

Egy szomszéd abbahagyta a kötést.

– Ophelia, nem azt mondtad az előbb, hogy te magad láttad a lányt?

Doña Ofelia megigazította a pulóverét.

– Nem fogok vitatkozni egy olyan nővel, aki elhagyta a férjét.

– Én sem fogok vitatkozni. De az ügyvédem már kérte a vallomásod felülvizsgálatát. És azt is tudja, hogy a fiadon keresztül akartad átvenni az üzletemet.

Az arca elvesztette a színét.

– Csak segíteni próbáltam!

– A segítés nem arról szól, hogy eladom a titkaimat azoknak, akik ártani akarnak nekem.

Hangtalanul elsétáltam.

Ugyanazon a délutánon Doña Ofelia két korábbi vásárlója írt nekem, hogy megkérdezzék, leadhatnák-e közvetlenül nálam a rendeléseiket.

A hír szájról szájra terjedt.

Áprilisban annyi megrendelésem volt, hogy felmondtam a buszpályaudvaron.

Meglepett a főnököm, amikor aláírta a felmondásomat.

– Mariana, még mindig sütöd azt a mille-feuille tortát?

-Minden nap.

—Akkor tegyél le egyet apám születésnapjára.

Könnyekkel a szememben hagytam el az irodát.

Majdnem tizenegy évig dolgoztam ott. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd felmondok, hogy valami olyasminek szenteljem magam, ami egy serpenyőből, egy adósságból és egy kétségbeesett szükségből született.

Májusban kifizettem a huszonhatezer pesót Sofia kezeléséért.

A fogszabályozó szakorvos felhelyezte az első fogszabályozóját.

Amikor elment, az orvosi rendelőben lévő tükörhöz rohant.

– Anya, úgy nézek ki, mint egy robot!

– Egy nagyon szép robot.

Hangosan felnevetett, de azonnal újra eltakarta a száját.

-Még mindig sajnálom őket.

– Nem kell elrejtened a mosolyodat.

– Azért, mert sokat látják őket.

Leguggoltam elé.

– Szófia, vannak emberek tökéletes fogakkal, akik képesek szörnyű dolgokat mondani. És vannak emberek fogszabályozóval, akiknek a világ legszebb szíve van.

Kissé rám mosolygott.

Ennyi elég volt arra a napra.

Ahogy a vállalkozásom nőtt, Ricardo egyre agresszívebbé vált.

A tárgyalás folytatódott. Voltak meghallgatások, kihallgatások, és további felülvizsgálatok az életkörülményeinkről.

A jelentések megerősítették, hogy Sofia rendszeresen járt iskolába, gondoskodtak róla, és megfelelő környezetben élt.

Doña Ofelia kijelentése kezdett veszíteni az erejéből, amikor meg kellett magyaráznia, miért állítja, hogy olyan helyzeteknek volt tanúja, amelyekről csak Ricardón keresztül tudott.

A férjem azonban továbbra is fenyegetőzött.

Szeptemberben, miután Gabriela hivatalosan benyújtotta a gyermektartásdíj-kérelmet, kaptam tőle egy hívást.

– Most el akarod venni a fizetésemet?

– Azt akarom, hogy teljesítsd a kötelezettségeidet Sofia iránt.

– Javaslatom van. Ha visszavonod a nyugdíjkérelmedet, akkor felhagyok a felügyeleti jogért folytatott küzdelemmel.

– A lányom nem árucikk, amit el lehet adni.

Ricardo hangosan felnevetett.

– Nos akkor készülj! Bebizonyítom, hogy működik a kis vállalkozásod, mert elvetted a serpenyőimet.

– Ajándékok voltak.

– Ajándékok, amiket a saját pénzemből fizettem. Megvannak a nyugták.

– Persze, hogy megvannak. Mindig is tudni akartad, mennyit költöttél.

–És még mindig megtartod őket, ugye? Annyira nevetséges vagy, fogadok, hogy még mindig megvannak azok a kis papírok.

Letette a telefont.

Nem tudta, hogy ez a mondat lesz a legnagyobb hibája.

November elején kaptam egy fontos megbízást.

Lorena, Ernesto felesége, aki az ügynökség tulajdonosa volt, ahol Ricardo dolgozott, az egyik legjobb ügyfelemmé vált.

Egy mille-feuille tortát szerettem volna negyven vendégre.

„A férjem munkájának megünneplésére szolgál” – magyarázta. „November 14-én, este hatkor kell kézbesítenie egy étterembe.”

Felírtam a dátumot.

– Milyen nevet fog kapni?

Rövid csend támadt.

– Ricardo. Mindjárt negyvenöt éves lesz.

A telefonomat bámultam.

– Ricardo, az értékesítési vezető?

– Igen. Ismered őt?

– Ő a férjem.

Lorena hallgatott.

Tudtam a szakításunk néhány részletéről, de sosem beszéltünk róla sokat.

– Mariana, ha ez kellemetlenül érint, megkérhetek valaki mást, hogy kézbesítse.

Néhány másodpercig gondolkodtam.

– Erre nem lesz szükség. Ez egy rendelés, és ki van fizetve. Teljesíteni fogom.

A következő szombaton Lorena bejött a konyhámba, hogy megkóstolja a süteményt.

Leült az asztalhoz, míg én elkészítettem egy adagot.

„Finom!” – kiáltott fel az első falat után. „Tényleg serpenyőben sütöd a rétegeket?”

– Több esetben is. Gyorsabb, mint amilyennek látszik.

Megmutattam neki a serpenyőket, amiket gondosan tároltam egy polcon.

Lorena felvett egy kék dobozt, és elmosolyodott.

– Milyen furcsa! Ugyanazok, mint amiket az ügynökségnél adunk.

Kíváncsiság nyilallt belém.

– Serpenyőket adnak oda?

– Igen. Minden ősszel harminc játékot veszünk a legjobb vásárlóinknak. Ernesto imádja őket, mert rajtuk van a cég logója.

A dobozon lévő téglalap alakú ragasztócsíkra mutatott.

– Ide ragasztottunk egy címkét az ügynökség logójával. Nézd, a jelzés még mindig ott van.

Csendben néztem őt.

Az összes dobozon ugyanaz a folt volt.

Mindig is azt hittem, hogy Ricardo azért tépte le a címkéket, hogy ne tudjam összehasonlítani az árakat.

„Kinek a feladata ezeknek az ajándékoknak a kézbesítése?” – kérdeztem.

– Az értékesítési vezető. Ricardo.

Éreztem, hogy remegnek a lábaim.

– Lorena, hiányzott valaha is valamilyen serpenyő a készletből?

Az arckifejezése megváltozott.

—Honnan tudod?

Nem tudtam válaszolni.

Lassan letette a dobozt az asztalra.

– Mariana, évek óta észreveszünk apró eltéréseket a szállítmányokban. Ernesto mindig azt hitte, hogy ezek raktári hibák.

Leültem vele szemben.

És most először kezdtünk el beszélgetni a nyugtákról, amiket Ricardo adott nekem minden egyes megaláztatáskor.