A VIP megfigyelőhelyiségben halálos csend honolt, csak a szívmonitor ritmikus, mesterséges zümmögése hallatszott. Eleanor Cross a steril fehér lepedők alatt feküdt, sápadt karjába infúziós csöveken keresztül folyadékot juttattak. A fia, Leo, a szomszédos priccsen aludt, egy meleg polártakaróba csavarva, amit a személyzetnek hozattam.

A sarokban ültem, és a régi, kifakult kék játékautót bámultam az éjjeliszekrényen. Az elmém emlékek és rémisztő gondolatok kaotikus örvénye volt. Eleanor nem egy véletlenszerűen kiválasztott hajléktalan nő volt. Tizenkét évvel ezelőtt a szüleim briliáns, elsőrangú kutató-fejlesztő szakácsvegyésze volt. Ő volt a zseni, aki segített nekik kifejleszteni a jellegzetes, tartósítószermentes alapanyagainkat. Aztán, közvetlenül a végzetes baleset után, nyomtalanul eltűnt.

A nehéz tölgyfaajtó kitárult, és Dr. Harrison, a toxikológiai osztály vezetője lépett be a szobába. Arckifejezése komor volt, tekintete mély aggodalomtól elhomályosult.

– Mr. Vance, megvannak az átfogó laboreredmények – mondta Dr. Harrison, lehalkítva a hangját, hogy ne ébressze fel a gyermeket. – Ez nem egy átlagos betegség. A szervei szisztematikusan leállnak a nehézfém-toxinoknak való hosszan tartó kitettség miatt. Pontosabban egy ipari minőségű arzénszármazéknak.

Összeszorult a szám. „Baleset? Szennyezett víz a nyomornegyedben?”

– Nem – suttogta Dr. Harrison, határozottan megrázva a fejét. – Az adagolási szintek egy hónapok óta tartó, szigorúan kiszámolt, lassú adagolási rendre utalnak. Valaki szándékosan, szisztematikusan mérgezte ezt a nőt, Mr. Vance. Ha a fia ma nem állította volna meg az autóját, negyvennyolc órán belül meghalt volna. Ez gyilkossági kísérlet.

Hideg düh gyulladt fel mélyen a mellkasomban. Mielőtt felfoghattam volna az orvos szavait, megszólalt a telefonom. A kijelzőn egy név jelent meg, amitől megfagyott az erem: Marcus Vance.

Marcus a távoli apai nagybátyám volt, és a Vance Gastronomy jelenlegi igazgatótanácsának elnöke. Szüleim halála után lépett be az életembe, jóindulatú, nagyapai mentorként. Ő vezetett végig a vállalati káosz folyamatán, ugyanakkor ő volt az az ember is, aki agresszíven szorgalmazott egy hatalmas, több milliárd dolláros fúziót egy offshore konglomerátummal – egy olyan fúziót, amelynek én hevesen ellenálltam, mert az megfosztotta volna a családnevünket a cégtől.

– Julian, fiam – visszhangzott Marcus sima, bariton hangja a kagylóban. – Hallottam egy meglehetősen nyugtalanító pletykát a PR-osztályunktól. Azt mondják, hogy lemondtál egy létfontosságú befektetői találkozót, hogy megments egy hajléktalan nőt és gyermekét a Mercy Generalban. Biztosan nem felejtetted el, hogy a végső egyesülési szavazás erre a hétre van kitűzve?

Eleanor sápadt arcára néztem, majd az alvó fiúra. – Vannak dolgok, amik fontosabbak az igazgatósági üléseknél, Marcus.

Finoman, veszélyesen éles él csúszott be nagybátyám hangjába. „Ne hagyd, hogy a közjólét elterelje a figyelmedet az örökségedről, Julian. Az utca emberei a felelősség feneketlen vermét jelentik. Hagyd a szociális munkásokra, és menj vissza az irodába. Holnap reggelig szükségünk van az aláírásodra az előzetes fúziós bejelentéseken.”

– Majd én megítélem, hol van rám szükség – mondtam hidegen, és megszakítottam a telefont, mielőtt válaszolhatott volna.

Fojtogató volt a levegő a kórházi szobában. Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen. Az egyesülési szavazásra március 15-én került sor – szüleim halálos repülőgép-szerencsétlenségének pontos évfordulóján. És most az egyetlen nő, aki a családom múltjának titkait őrizte, szándékos mérgezésben haldoklik.

Úgy döntöttem, hogy ott maradok éjszakára, és nem hagytam Eleanort és Leót védtelenül. Odahúztam egy széket az ajtóhoz, tekintetemet a kis üvegtáblán keresztül a halványan megvilágított folyosóra szegeztem.

Hajnali 3:15 körül a kórház hangulatvilágítása pislákolni és elhalványulni kezdett. A folyosó természetellenesen csendes lett. Az üvegen keresztül egy alakot pillantottam meg közeledni. Szabványos kék orvosi egyenruhát és sebészeti maszkot viselt, de a testtartása nem volt megfelelő. Nem vitt magával kartont, és a mozdulatai túl sietősek és túl kiszámítottak voltak.

Az ösztöneim sikoltoztak. Felálltam, és az ajtó melletti falhoz lapultam.

Az ajtó kattanva kinyílt. A férfi beosont a szobába, és egyenesen Eleanor lélegeztetőgépe felé lépett. Rémülten néztem, ahogy a zsebébe nyúl, és előhúz egy tiszta, halálos folyadékkal teli fecskendőt, azzal a szándékkal, hogy egyenesen Eleanor infúziós kanüljébe adja be.

– Lépj arrébb tőle! – morogtam, és kiléptem az árnyékból.

A bérgyilkos megpördült, szemei ​​elkerekedtek a döbbenettől. Ahelyett, hogy elmenekült volna, elejtette a fecskendőt, és egy gonosz, kétélű taktikai kést húzott elő az övéből, egyenesen a torkomnak csapva.

Elkerültem a pengét, elkaptam a csuklóját, és a fém ágykerethez csaptam. A kés csörömpölve a padlóra hullott. Hevesen dulakodtunk, a felszerelésnek csapódtunk. Sikerült egy nehéz jobbhoroggal az állkapcsára csapnom, amivel összetörtem a sebészeti maszkját.

Hátratántorodott, levegőért kapkodva. Mielőtt lefoghattam volna, egy nehéz orvosi tálcát vágott az arcomhoz, és kirohant a folyosóra.

Üldözőbe vettem a vészkijárat lépcsőjéig, de eltűnt, a nehéz acélajtó becsapódott mögötte. Visszarohantam a szobába, hogy megbizonyosodjak Leo és Eleanor biztonságáról.

Miközben letérdeltem, hogy felvegyem a leesett kést, a tekintetem megakadt egy kicsi, titkosított telefonon, ami a dulakodásunk során kicsúszott a bérgyilkos zsebéből. A képernyő egyetlen bejövő SMS-től gyulladt fel, egy el nem mentett számról.

Kinyitottam, és a szavak hallatán a teljes rémület hulláma futott végig a lelkemen: Fejezd be ma este. Julian Vance úgyis mindent elveszít március 15-én.

A reggeli nap nem hozott meleget, csak pusztító vihart.