Reggel 8-kor megérkezett a kórházba a személyes ügyvédem, Marcus Thorne, sápadtan és izzadtan. Még csak nem is köszönt, csak bekapcsolta a megfigyelőhelyiség falára szerelt kis televíziót.

Chicagóban minden nagyobb hírcsatorna közvetítette az arcomat.

„Friss hírek a pénzügyi szektorból” – jelentette be a műsorvezető. „Julian Vance, a Vance Gastronomy milliárdos vezérigazgatója ellen súlyos bűnügyi nyomozás folyik. Az igazgatótanácson belüli források azt állítják, hogy Vance több mint tizennégymillió dollárnyi vállalati pénzt sikkasztott el egy rejtett, illegális művelet támogatására, egy kiszolgáltatott volt alkalmazottat, Eleanor Crosst álcának használva. Az igazgatótanács rendkívüli ülést hívott össze.”

A telefonom riasztásoktól csengeni kezdett. Megnyitottam a banki alkalmazásomat, és egy kirívó piros értesítést találtam a képernyőn: SZÁMLÁK BÍRÓSÁGI VÉGZÉS ALAPJÁN BEFAGYASZTOTTAK.

– Minden oldalról támadtak minket, Julian – mondta Thorne remegő hangon. – Marcus nagybátyád hamisított elektronikus aláírásokat és megváltoztatott banki főkönyveket mutatott be hajnalban egy szövetségi bírónak. Befagyasztották a személyes vagyonodat, a vállalati számláidat, és az igazgatótanács ideiglenesen felfüggesztette a szavazati jogodat a március 15-i rendkívüli menesztésig. Pszichológiailag instabilnak bélyegeznek.

Ledermedve álltam, és láttam, hogy a csapda hatalmas lesz körülöttem. Marcus Vance nemcsak egy vállalati átvételt szervezett, hanem egyetlen reggel alatt teljesen tönkretette az életemet. Eleanor megmentését tette a hírnevem lerombolására használt fegyverré.

Egy nővér lépett be, és mély gyanakvással és félelemmel nézett rám. „Mr. Vance… a kórház vezetőségének érvényes vállalati hitelkeretre van szüksége a VIP lakosztály fenntartásához. Mivel a számláit jelzett állapotban tartják… délig át kell helyeznünk Ms. Crosst egy megyei állami intézménybe.”

„Ezt nem teheted!” – csattantam fel, kétségbeesett dühtől visszhangzó hangon. „Kritikus állapotban van! Ha elmozdítanád, az megölheti!”

– Sajnálom, uram – mondta a nővér hidegen. – A politika az politika.

Kimentem az udvarra, elmém a teljes kétségbeesés mélységébe zuhant. Életemben először eltűnt a vagyonom. Megfosztottak a hatalmamtól. Nem tudtam megvédeni azt a nőt, aki az igazságot birtokolta a szüleimről, és nem tudtam megvédeni az ártatlan fiát sem. Egy betonpadon ültem, arcomat a kezembe temettem, és éreztem a vereség teljes súlyát.

Egy apró, meleg kéz érintette meg a térdem.

Felnéztem. Leo volt az. Az arca most már tiszta volt, de a szeme tele volt egy régi, mély bölcsességgel, amivel egyetlen ötévesnek sem szabadna rendelkeznie. A kezében a kifakult kék játékautóját tartotta.

– Ne szomorkodj, Julian – suttogta Leo, és egy apró, bátor mosolyt villantott. – Anyukám azt mondta, hogy amikor jönnek a rosszfiúk, a kis autó megvéd minket. Azt mondta, hogy azé az emberé, aki a csillagokat alkotta.

Felém nyújtotta, de a kis ujjai megcsúsztak. A régi játékautó leesett, és a kemény betonudvar padlójára csapódott.

Repedés.

A műanyag váz középen teljesen kettévált, két különálló darabra törve.

– Jaj, ne! – kiáltotta Leo, könnyek szöktek a szemébe. – Az autóm!

– Semmi baj, haver, meg tudom javítani… – Elhallgattam, a hangom elhalt a torkomban, ahogy a törött darabokra néztem.

A műanyag játék üreges magjában, szorosan becsomagolva egy vastag, vízálló szilikongél rétegbe, egy apró, fémes tárgy volt. Egy nagy kapacitású Micro SD flash meghajtó.

De nem ettől állt meg a szívem.

Felvettem a törött műanyag váz alsó felét. A műanyag belső díszlécébe mélyen vésve, több mint egy évtizedig rejtve a világ elől, két apró, jól elkülöníthető kezdőbetű volt írva precíz, elegáns kézírással, amelyeket bárhol felismernék: RV

Robert Vance. Az apám.

Ez a játék nem egy olcsó utcai kacat volt. Egy személyre szabott, biztonságos kapszula, amit apám tervezett és adott Eleanor Crossnak a halála előtt.

A kétségbeesésem azonnal eltűnt, helyét fehéren izzó adrenalin vette át. Felkaptam a micro SD-kártyát, és szorosan magamhoz öleltem Leót. „Leo, anyádnak igaza volt” – suttogtam hevesen. „Az autód mentett meg minket.”

Visszarohantam a kórházba, egyenesen Thorne felé futva. „Szükségem van a biztonságos, offline, titkosított laptopodra, azonnal” – parancsoltam.

Thorne kapkodva kinyitotta az aktatáskáját, és bekapcsolt egy légréses terminált. Bedugtam a micro SD-meghajtót a portba. A képernyő vibrált, egy tizenkét jegyű titkosító kulcsot követelve.

Zakatolt az agyam. Vajon mit használna apám? Az én születésnapomat? Az anyáméét? Nem, ahhoz túl okos volt. Megnéztem a képernyő sarkában lévő dátumot. Március 15. A nap, amikor véget ért az ő világa. Beírtam az eredeti családi éttermünk helyének koordinátáit, majd a nyitás évét.

Hozzáférés megadva.

Hatalmas fájlhírkönyvtár árasztotta el a képernyőt. Több ezer beszkennelt számviteli dokumentum, belső vállalati feljegyzések, és ami a legmegdöbbentőbb, egy hangfájl, amely pontosan tizenkét órával a repülőgép-szerencsétlenség előtt keltezett.

Rákattintottam a lejátszásra.

Egy ismerős, gazdag hang dördült a hangszórókból – nagybátyám, Marcus Vance sima, arrogáns hangneme.

– Robert, szentimentális vagy – gúnyolódott Marcus felvett hangja. – Ha nem írod alá a külföldi felszámolási papírokat, gondoskodom róla, hogy a vezetőség végleg eltávolítson. A holnapi New York-i járat… szörnyű kár lenne, ha az a régi géped mechanikai meghibásodna a tó felett. Írd alá a papírokat, különben Eleanor Cross lesz az első, akit eltemetek.

Apám hangja dacos hangon válaszolt. „Soha nem hagyom, hogy elpusztítsd ezt az örökséget, Marcus. Odaadtam Eleanornak a teljes törvényszéki audit iratait. Ha bármi történik a családommal, kiderül az igazság.”

A hang elhallgatott.