Bálint Ferenc nem hagyta abba a munkát. Egyenletes, ritmikus mozdulatokkal húzta a fűrészt.
– A fűrészt nem nyomni kell, fiam – mondta anélkül, hogy hátranézett volna. – Ha erőből nyomod, beleakad a fába, és elgörbül a lap. Engedni kell, hogy a fogak végezzék a dolgukat. A szerszám dolgozik, te csak az irányt adod.
Alex megállt tisztes távolságban. Lehajtotta a fejét.
– Mester… Bocsánatot kérni jöttem.
Az öregember megállt. Letette a fűrészt egy rönkre, megtörölte az izzadt homlokát egy tiszta zsebkendővel, és végre a fiatal óriásra nézett.
– A futópadért? Vagy azért, mert el akartál gáncsolni egy öreget?
– Mindenért – mondta Alex, és a hangja megremegett. – Azért, amilyen ember voltam. Azt hittem, az enyém a világ, mert erősebb vagyok másoknál. De rájöttem… valójában gyenge vagyok. Egy senki vagyok. Tanítson meg küzdeni, mester. Kérem.
Ferenc hosszan, némán vizsgálta a fiút. Látta a szemében a megtört gőgöt, de látta mögötte a valódi sportolót is, aki most először nézett szembe a saját korlátaival.
– Nincs dofóm, fiam. Nincsenek súlyzóim, sem fehérneműs szponzoraim. Csak ez az udvar van, meg a hideg fészer.
– Bármit megteszek – mondta Alex habozás nélkül.
– Jó – bólintott az öreg. – Akkor tedd le azt a divatos bőrdzsekit. Ott van a sarokban a fejsze. Az a halom tölgyfarönk vár rád. De nem izomból hasítod. Figyeld a fa erezetét. Keresd meg a repedést, és oda sújts. Ha erőlködsz, estére leszakad a vállad, és a fele fa egészben marad. Ha figyelsz, a fa magától nyílik szét előtted.
4. Fejezet: A láthatatlan törvények
A következő két hét Alex életének legkeményebb iskolája volt. Nem súlyokat emelt, nem futószalagon futott. Fát vágott, árkot ásott az esővíznek, és órákon át gyakorolta az alapvető egyensúlyi helyzeteket a fészer döngölt földpadlóján.
Ferenc mester könyörtelen volt, de nem a düh, hanem a végtelen türelem által.
– Látod ezt a botot? – kérdezte egy hűvös hajnalon, miközben egy egyszerű seprűnyelet tartott a kezében. – Fogd meg a másik végét, és húzd el tőlem teljes erőből.
Alex megragadta a fát, és megrántotta a maga százkét kilójával.
Abban a tizedmásodpercben, amikor a húzóerő elérte a csúcspontját, Ferenc mester nem ellentartott. Nem feszült meg. Egyszerűen előrelépett egy fél lépést, és a botot finoman, körkörös ívben maga felé engedte. Alex azonnal elvesztette a stabilitását, a saját tehetetlensége előrerántotta, és arcra esett a fűrészporban.
– Újra – mondta az öreg csendesen. – Mindig ellenszegülsz az erőnek, Alex. Ha valaki lök, te vissza akarsz lökni. Ha húz, te visszahúzol. Ez a kocsmai verekedők szintje. A természet nem így működik. Nézd a bambuszt a szélben! Nem feszül neki a viharnak, mint a tölgy, amely kettétörik. Meghajlik, elengedi a szelet, és amikor a vihar elvonul, visszacsap. Ha az ellenfeled támad, add meg neki az utat! Segíts neki odaérni, ahová menni akar… és a földön fog kikötni.
Lassan, napról napra kezdett összeállni a kép Alex fejében.
Megértette a futópad melletti mozdulatot. Amikor ő megragadta az öreg karját, hogy eldobja, Ferenc nem védekezett: egy apró testsúlyáthelyezéssel belépett Alex súlypontja alá, a karját emelőként használva kibillentette a fiút az egyensúlyából, és Alex saját óriási tömege végezte el a dobást. Nem Ferenc dobta el őt; Alex saját magát küldte a padlóra a saját kontrollálatlan vadságával.
A technika mellett azonban valami más is megváltozott a fiatalemberben.
A fészerben töltött csendes órák alatt, a mesterrel elköltött egyszerű zöldséglevesek mellett Alex megtanulta a csendet. Megtanulta tisztelni a gyengébbet, meglátni az emberi értéket a ráncok és a megkopott ruhák mögött. Rájött, hogy az igazi erő nem félelmet kelt a környezetében, hanem biztonságot áraszt.
5. Fejezet: Az Európa-bajnoki válogató
Eljött a válogató napja. A sportcsarnok lelátói zsúfolásig megteltek; edzők, menedzserek és szurkolók figyelték a küzdelmeket.
A döntőbe Alex és a regnáló bajnok, Radics Zoltán jutott be. Radics pontosan olyan volt, mint amilyen Alex volt alig egy hónappal korábban: agresszív, gúnyos, hatalmas izomtömeggel rendelkező fenevad, aki a meccsek előtt üvöltve hergelte magát, és a folyosón szándékosan vállal ütközött az ellenfeleinek.
– Na mi van, kisfiú? – sziszegte Radics a szőnyegre lépve, miközben a fogvédőjét igazgatta. – Hallom, nyugdíjasoktól veszel különórákat! Ma este visszaküldelek a homokozóba!
A régi Alex erre ordítással válaszolt volna, a mellkasát döngetve rontott volna előre, hogy letépje az ellenfél fejét.
A mostani Alex azonban csendben állt.
A teste laza volt, a tekintete tiszta és nyugodt. A lelátó legfelső, legsötétebb sorában észrevette az ősz hajú, szerény öregembert a kopott zöld kabátjában. Ferenc mester nem integetett. Csak ült ott, csendesen figyelve.
A bíró sípja megszólalt.
Radics azonnal lecsapott. Hatalmas lendülettel, fejjel előre robbant be, hogy a klasszikus nyak- és felkarfogással a szőnyeg szélére szorítsa Alexet. A támadás ereje félelmetes volt: a lelátón több ezer ember hördült fel a becsapódás várható zajára.
Alex nem hátrált meg pánikszerűen, de nem is feszült neki a falnak.
Abban a tizedmásodpercben, amikor Radics keze elérte a tarkóját, Alex leengedte a súlypontját. Nem állt ellen az iszonyatos nyomásnak: egy lágy, félköríves mozdulattal elfordította a törzsét, az alkarjával finoman megemelte Radics könyökét, és hagyta, hogy az ellenfél brutális lendülete tovább vigye a mozgást.
