A mozdulat olyan tiszta, olyan folyamatos volt, mint a hegyi patak áramlása a sziklák között.

Radics lábai a levegőbe repültek. A saját rohama vitte át Alex teste felett; a hatalmas bajnok egy tökéletes ívben átrepült a szőnyegen, és tehetetlenül, háttal csapódott a matracra.

Mielőtt feleszmélhetett volna, Alex ott termett. Nem térdelt a bordáira, nem könyökölt a nyakára, mint régen. Egyszerűen, tökéletes biomechanikai pontossággal lezárta a karját és a fejét egy megkerülhetetlen tusfogással.

– Tus! – harsant fel a bíró sípja alig negyven másodperc után.

A csarnok felrobbant. A közönség talpra ugrott a döbbenettől. Egy ilyen szintű döntőben évtizedek óta senki sem látott ilyen gyors, tiszta és elegáns győzelmet.

Radics a szőnyegen fekve kapkodott levegő után, a szemei tágra nyíltak a hitetlenségtől. Nem értette, mi történt. Nem fájt semmije, nem verték össze – egyszerűen… elrepült.

Alex felállt. Nem üvöltött a kamerákba. Nem mutogatott a szurkolóknak.

Lehajolt, mindkét kezét kinyújtotta, és talpra segítette a legyőzött ellenfelét. Megszorította a kezét, mélyen a szemébe nézett, és tiszteletteljesen meghajolt előtte. Radics zavartan, de önkéntelenül viszonozta a gesztust.

Amikor a bíró a magasba emelte Alex kezét, a fiatalember nem az érmet nézte. Feltekintett a lelátó tetejére.

A kopott kabátos öregember lassan felállt a székéből. Elmosolyodott, alig észrevehetően bólintott egyet, majd megfordult, és békés, lassú léptekkel elindult a kijárat felé, beleolvadva a tömegbe.

6. Epilógus: A futópad csendje

Egy év telt el.

A belvárosi fitneszteremben ugyanúgy zümmögtek a légkondicionálók, szólt a zene, és csörömpöltek a súlyok, mint azon a bizonyos napon.

Az egyik futópadon Bálint Ferenc kocogott. Hetvenegy évesen a léptei még mindig lassúak voltak, néha zihált, de az arca békés maradt.

Hirtelen a szomszédos futópad bekapcsolt.

Alex lépett a géphez. Az Európa-bajnoki aranyérmes, nemzetközileg elismert birkózó nem tolakszik többé. Nem követel előjogokat. Egy egyszerű pamutpólóban volt, a füle mögött törölközővel.

Beállította a gépet ugyanarra a lassú, kényelmes kocogó tempóra, amit az idős mester futott.

– Jó napot, Mester – mondta Alex halkan, tiszteletteljesen biccentve.

Ferenc oldalra pillantott, és a szeme sarkában megjelentek az apró, bölcs ráncok.
– Jó napot, bajnok. Hogy van a válla a tegnapi edzés után?

– Rendben van, mester. Figyelek az ívekre. Nem erőből csinálom.

Egymás mellett futottak a neonfények alatt: az öregember, akinek az élete a bölcsesség volt, és a fiatalember, aki a vereségen keresztül tanulta meg a nagyságot.

A teremben lévő fiatalok, a kigyúrt kezdők néha rájuk néztek a tükrökből. Nem értették, miért fut a híres bajnok egy öregember lassú tempójában. De már senki sem mert odalépni, hogy leszorítsa őket a gépről.

Mert mindannyian érezték: azon a két futópadon nem izmok mozogtak. Ott valami sokkal ritkább és hatalmasabb dolog volt jelen – a tisztelet, az alázat és az a megrendíthetetlen, csendes erő, amely előtt még a legerősebb fenevadak is fejet hajtanak.