Egy kimerült orvos egy idegennel osztott meg egy asztalt, és hétfőre az illető lett az új főbérlője.

1. RÉSZ

Dr. Adrián Cárdenas már 16 órája ébren volt, amikor egy idegen megkérte, hogy ossza meg az asztalát vele egy guadalajarai kávézóban.

A nő kigúnyolta a negyedik csésze kávéját, a férfi kritizálta a kényelmetlen cipőjét, és végül megosztoztak az utolsó szelet citromos pitén. Egyikük sem kérdezte meg, mennyit keres a másik, vagy mit fog veszíteni.

Három nappal később Adrián ismét összefutott vele egy környékbeli találkozón. Ezúttal a nőt ügyvédek, építészek és egy, a Desarrollos del Valle logójával ellátott előadás kísérte.

„Sofía del Valle vagyok, a cég vezérigazgatója, amelyik megvásárolta ezt az egész épülettömböt” – jelentette be a vagyonfelügyelő.

Adrian abbahagyta a mosolygást, amikor Sofia kicserélte a diát.

A térképen a Nyitott Ajtó Klinika egy bontásra kijelölt piros zónában jelent meg.

Minden az előző pénteken kezdődött.

Adrián 39 éves volt, és idejét a Polgári Kórház sürgősségi osztálya és az Analco negyedben található közösségi klinika között osztotta meg. A Puerta Abierta nem volt elegáns. Egy lámpa pislákolt, amikor esett az eső, a második rendelő ajtaját fel kellett emelni, hogy bezárják, és a recepció olyan szűk volt, hogy két ember alig fért el egymás mellett.

A szomszédok azonban megbíztak abban a helyen.

Doña Carmen minden csütörtökön érkezett, hogy Rosa, a recepciós megmérhesse a vérnyomását. Az éttermi dolgozók műszakjuk után érkeztek égési sérülésekkel és fájdalmakkal, amelyeket órákig figyelmen kívül hagytak. Az anyák már azelőtt felhívhatták őket, hogy megtudták volna, gyermeküknek orvosra van-e szüksége, vagy csak egy kis nyugalomra és csendre.

Adrián ismerte a betegei gyógyszereit, munkarendjét, sőt még a kutyáik nevét is.

Túl sokat dolgozott is.

Délután gyűrött köntösben és egy fél banánnal a kezében érkezett.

– Ez a te kajád? – kérdezte Rosa.

– Nem részletezte, hogy melyik ételről van szó.

Lucía, az ápolónő, még mindig a dossziékat töltötte ki este fél 9-kor.

– Menj haza! – parancsolta Adrian.

– Még 2 hívás van hátra.

– Én készítem őket.

– Reggel 5-kor érkeztél a kórházba.

-Tudom.

– Egész Guadalajaráról gondoskodni nem számít annak, mintha magadról gondoskodnál.

Róza felnézett.

– Elena szokta neki ugyanezt mondani.

Adrian hallgatott. Évekkel ezelőtt eljegyezték egymást, de Elena belefáradt abba, hogy mindig ő legyen az utolsó a sorban a kórház, a klinika és mindenki más után, akinek segítségre volt szüksége.

9:45-kor Adrián ellátta az utolsó beteget, és talált egy e-mailt, amely az épület összes lakójának szólt:

„Tulajdonosváltási értekezlet. Hétfő, 9:00.”

Becsukta a számítógépet anélkül, hogy teljesen elolvasta volna.

Túl fáradt volt ahhoz, hogy hazamenjen, ezért elsétált a Café Estrellába, egy non-stop nyitva tartó kávézóba. Már csak egyetlen asztal volt szabad, és egy nő közeledett felé a szemközti oldalról.

– Szerintem valamelyikünknek úgy kellene tennie, mintha nagylelkű lenne – mondta.

A pincérnő két menüvel jelent meg.

– Oszd meg az asztalt, vagy várj kint. Tele van.

A nő csak Sofiaként mutatkozott be. A haja nedves volt az esőtől, a telefonja 3%-os töltöttséggel rendelkezett, és olyan kimerült arckifejezéssel nézett rám, mint aki egész nap döntéseket hozott.

– Nem bánom, ha megoszthatom – mondta Adrian –, ha nem kényszerít rá, hogy beszéljek.

– Tíz perc csendet ígérhetek.

Az ígéret kevesebb, mint 5 napig tartott.

Sofia a csészéjére mutatott.

– Hány kávét ivott már?

—4.

– Ébren próbál maradni, vagy büntetni akarja magát?

– Az egészségügyi szektorban dolgozom. Ez fenntartó kezelésnek minősül.

A nő nevetett. Adrian tudta, hogy ingatlanfejlesztésben dolgozik, de nem kérdezett többet. Késő esti ételekről és olyan éttermekről beszélgettek, ahol apró adagokat szolgálnak fel hatalmas tányérokon.

Amikor a pincérnő bejelentette, hogy már csak egy szelet citromos pite maradt, mindketten egyszerre rendeltek.

– Én értem először az asztalhoz – mondta Zsófia.

– Ez nem jogosít fel a desszertre.

– Szerződésekkel dolgozom. Ne próbálj velem vitatkozni.

Két villával osztották meg a pitét.

Majdnem egy órával később elindultak az esőben. Nem cseréltek telefonszámot.

– Legközelebb két szeletet rendelünk – mondta Sofia.

– Legközelebb érkezz korábban.

Hétfőn Adrián belépett a bérlők gyűlésére, és felfedezte, hogy ez az ismeretlen nő egy több milliárd peso értékű konzorciumot irányít.

Sofia elmagyarázta, hogy az épületekben veszélyes elektromos berendezések, vízelvezetési problémák és nem megfelelő megközelíthetőség található. A cége lakásokat, üzleteket és kiszolgáló helyiségeket fog építeni.

„A jelenlegi szerződéseket lejáratukig tiszteletben tartják” – mondta –, „de nem kerülnek automatikusan át az új fejlesztésbe.”

Adrian felemelte a kezét.

—A közösségi szolgáltatásokat ugyanúgy fogják értékelni, mint a vállalkozásokat?

Sofia felismerte. Meglepetése alig egy másodpercig tartott.

— Minden egyes tevékenység hatását felülvizsgálják.

—A Puerta Abierta azokat szolgálja ki, akik gyalog vagy tömegközlekedéssel érkeznek. Öt háztömbnyire áthelyezni nem ugyanaz, mint a város másik felébe küldeni.

– Maga vezeti azt a klinikát?

-Igen.

A találkozó után Sofia ügyvédek nélkül közeledett.

– Nem tudtam, hogy itt dolgozol.

– És nem is tudtam, hogy Guadalajara fele a tiéd.

– Guadalajara fele sem az enyém.

-Még mindig.

Egy pillanatra újra megjelent a kávézóból érkező nő. Aztán Adrián a térképre mutatott.