— Mennyi időnk van?

—A szerződésed 7 hónap múlva lejár. Utána megkezdődik a bontás.

– Maradhat a klinika?

Sofia nem keltett benne hiú reményt.

-Nem tudom.

Aztán Adrian rájött, hogy a nő, akivel megosztotta a desszertjét, ugyanaz a személy lehet, aki egy kotrógéppel eltörölné az élete munkáját.

2. RÉSZ

Sofia két nappal később ellátogatott a Puerta Abiertára. Egyedül érkezett, egy jegyzetfüzettel és fotósok nélkül.

Adrián engedélyezte neki, hogy megfigyelje a klinika működését, de megtiltotta az iratokhoz való hozzáférést és a magánkonzultációk elvégzését.

Doña Carmen megjelent, hogy megmérje a vérnyomását.

– Azt mondtad, hogy délután 4-kor találkozunk – panaszkodott.

– 4:04 van.

– Akkor későn érkeztél.

Sofia nézte, ahogy az orvos úgy kér bocsánatot, mintha lemaradt volna egy műtétről. Aztán látta, hogy Rosa olcsóbb gyógyszert szerez egy anyukának, Lucia pedig sürgősen lefoglal egy pincért, akinek csak 30 perce volt szabad.

„Hány embert szolgál ki hetente?” – kérdezte.

– 300 és 360 között.

– Mi történne, ha a klinika a második emeleten lenne, és lenne lift?

– Idős betegeket veszítenénk el. A liftek elromlanak. A térdünk nem bocsát meg.

Sofia a nedves falakra mutatott.

– Ez az épület sem biztonságos. Valami ismerős megőrzése nem mindig jelenti azt, hogy meg kell védeni.

Ez a kifejezés bosszantotta Adriant, mert igaz volt.

Sofia kezdett visszatérni. Néhány látogatás szükséges volt, mások egyértelműen nem. A férfi elkezdte félretenni neki a cukrozatlan fekete teát.

Sétáltak a környéken, tortas ahogadas-t ettek kis standoknál, és megvitatták a különbséget egy környék felújítása és a lakóinak kitelepítése között.

Adrian utánajárt a nevének, és megtudta, mekkora vagyonról van szó.

– Tudom, ki maga – mondta neki egy délután.

Zsófia megfeszült.

– És most jön a kérdés a befektetésekről, vagy a vicc a magánrepülőgépről?

– Van magánrepülőgéped?

A lány bosszúsan nézett rá.

– Tökéletes. Már beszéltünk erről a témáról.

Adrian elmosolyodott.

– Jobban tetszett a nő a kávézóban.

-Mert?

– Megosztotta az utolsó szelet pite-et.

Ez a válasz meghatotta. Szinte mindenki Sofiát a vagyonával azonosította. Adrian folyton arra a nőre gondolt, aki egy asztal alatt levette a cipőjét.

De mindketten elrejtették a sebeiket.

Elena azért hagyta el Adriant, mert a férfi mindig talált fontosabb vészhelyzetet annál, mint hogy hazamenjen.

„Azt mondta, kiválóan tudok ott lenni, amikor valakinek szüksége van rám valami megjavításában” – vallotta be –, „de nagyon rossz vagyok abban, hogy ott maradjak, amikor senkit sem kellett megmenteni.”

Sofiát is csapdába ejtette egy ígéret. Édesapja, Joaquín del Valle tervezte a projektet, mielőtt két évvel korábban rákban meghalt.

„Ez volt az utolsó dolog, amit együtt terveztünk” – magyarázta. „Ha túl sokat változtatok rajta, úgy érzem, mintha elpusztítanám azt, amit hátrahagyott.”

—A projekted befejezése nem jelenti azt, hogy minden egyes döntésedet betartod.

– Könnyű ezt mondani, ha nem ez az utolsó emléked valakiről.

Adrián megértette. A Puert Abierta egyben módja is volt annak, hogy ne veszítse el mindazt, amit feláldozott a felépítéséért.

Az éves egészségvásáron Sofia két tálcával érkezett a teával. Segített megteríteni az asztalokat, tombolaszelvényeket árult, és dobozokat cipelt anélkül, hogy megemlítette volna a vezetéknevét.

Ahogy leszállt az éj, elkezdett esni az eső. A lámpák kialudtak, és mindenki elment, miután összepakolta a felszerelését.

Zsófia maradt.

A hátsó lépcsőn ültek egy doboz hideg pizzával a kezükben.

„Ha a Nyitott Ajtónak tényleg el kell mennie, mit fogsz tenni?” – kérdezte.

– Keressen egy másik helyszínt.

-Úgy mondod, mintha nem fájna.

– Valami fájhat, mégis szükséges lehet.

Adrian ránézett.

– És mit csinálsz azért, mert akarod, és nem azért, mert a cégednek vagy az apádnak szüksége van rá?

– Egy nedves lépcsőn ülök, és hideg pizzát eszem veled.

Először közelebb hajolt. A csók először rövid volt, olyan, mint egy kérdés. Adrian válaszul közelebb húzta magához.

A könyöke nekiütközött a doboznak, és a pizza a földre esett.

– Nagyon elegáns – mondta Zsófia.

– Elterelődött a figyelmem.

Nevettek, de aztán eszükbe jutott a köztük zajló konfliktus.

Másnap reggel Adrián egy dokumentumot kapott a bérlők egyesületétől. A második oldalon egy pénzügyi záradékot talált.

A Desarrollos del Valle-nak a szerződések lejárta után azonnal meg kellett kezdenie a bontást. Bármilyen késedelem lehetővé tette volna a befektetők számára, hogy 900 millió pesót vonjanak ki, és több mint egy évre leállítsák a projektet.

Sofia kezdettől fogva tudott erről a helyzetről.

Adrian felhívta, és találkoztak a klinika előtt.

– Amikor azt mondtad, hogy tanulmányozod a megőrzésünk lehetőségét, már tudtad, hogy az épület épségben hagyása gyakorlatilag lehetetlen.

– Soha nem ígértem, hogy minden ugyanolyan marad.

– Nagyon vigyáztál a szavaidra.

– Megpróbáltam megoldást találni, mielőtt határidőt adtam volna neked kiút nélkül.

– Te döntötted el, mikor jogom volt tudni az igazságot.

Zsófia nem tagadhatta.

– Attól féltem, azt hinnéd, hogy már eldöntöttem, lerombolom a klinikát.

– Talán megfontoltam volna. De jogom volt reagálni az összes információval.

Adrián is elismerte saját bűnösségét. Egy része közel került Sofíához abban a reményben, hogy a kapcsolat segít megmenteni a Puerta Abiertát.

„Mindketten úgy tettünk, mintha szét tudnánk választani ezt” – vallotta be.