– És úgy gondolta, hogy egy egyedül utazó nő tökéletes célpont arra, hogy levezesse a frusztrációját? Vagy ami még rosszabb: hogy visszaéljen az egyenruhájával és a jelvényével, hogy kikényszerítsen egy randevút? – vágott közbe Szilvia. A hangja nem emelkedett fel, nem kiabált, és pont ez tette annyira félelmetessé.
A rendőr nyelt egy hatalmasat. Tudta, hogy a Belső Ellenőrzési és Biztonsági Szolgálat (NVSZ) tisztjével áll szemben. Azokkal az emberekkel, akiknek az a dolga, hogy kiszűrjék a korrupt, visszaélő és a testület hírnevét rontó rendőröket. És ő épp most sétált bele egy tökéletes csapdába.
– Kérem, ne tegye ezt! – könyörgött az őrmester, és önkéntelenül is hátralépett egyet. – Húsz éve vagyok a testületnél! Van feleségem, két gyerekem! Ha ebből ügy lesz, kirúgnak, elveszítem a nyugdíjamat, mindent! Kérem, Százados asszony, emberből vagyunk, hibáztam! Engedjük el ezt, esküszöm, soha többé nem fordul elő!
Szilvia lassan megrázta a fejét. – Húsz éve van a testületnél. Ez azt jelenti, hogy pontosan tudja, mit tesz. Tudja, hogyan kell kiválasztani az áldozatot. Tudja, hol nincsenek térfigyelő kamerák. És pontosan tudja, hogyan kell úgy megfélemlíteni egy állampolgárt, hogy az ne merjen panaszt tenni.
Szilvia a kabátja belső zsebébe nyúlt. A rendőr egy pillanatra megmerevedett, de a nő nem fegyvert, hanem egy kis, fekete eszközt vett elő: egy titkosított kommunikációs rádiót.
– Központ, itt Bán százados – mondta a rádióba.
– Itt a központ. Halljuk, Százados asszony – recsegte egy gépies hang a vonal túlsó végéről.
– A 42-es kilométerkőnél vagyok a 7-es főúton. Egy intézkedés alá vonás történt. Kérek egy járőrt a helyszínre, valamint értesítsék a megyei kapitányság ügyeletes tisztjét. Egy őrmestert fogunk előállítani hivatalos személy által elkövetett hatalommal való visszaélés, hivatali visszaélés, valamint hivatalos okirat megsemmisítése alapos gyanúja miatt.
– Értettük, Százados asszony. Az egységek úton vannak. Három perc.
A rendőr, hallva a rádióforgalmazást, teljesen összeomlott. A térdei megrogytak, és a szolgálati autója motorháztetejének kellett támaszkodnia, hogy el ne essen. A kezeivel az arcát temette, és zihálva vette a levegőt.
– Miért csinálja ezt? – suttogta kétségbeesetten. – Egy darab műanyag miatt tönkreteszi az életemet!
Szilvia közelebb lépett hozzá, de gondosan tartotta a taktikai távolságot. – Nem a műanyag miatt teszem, őrmester. És nem én teszem tönkre az életét, hanem ön saját maga. Gondoljon bele, hányszor csinálta már ezt! Hány fiatal nőt állított meg ezen az elhagyatott útszakaszon? Hányszor használta a kék villogót arra, hogy megfélemlítsen valakit, akit az ön védelmére esküdtek fel?
A férfi nem válaszolt, csak a fejét rázta.
– Amikor a kesztyűtartóba nyúltam – folytatta Szilvia csendesen –, azt hitte, megijedtem. Azt várta, hogy könnyezve könyörögjek, vagy ami még rosszabb, hogy megadjam magam a szánalmas közeledésének. Mert a hatalom, amit az egyenruhája ad, elhitette önnel, hogy sebezhetetlen. De az egyenruha nem arra való, hogy a saját kicsinyes egóját simogassa vele.
A távolban megszólaltak a szirénák. A kék és piros fények hamarosan áttörték az alkonyodó vidék csendjét. Két fekete, jelöletlen SUV és egy hivatalos rendőrautó fékezett csikorgó gumikkal Szilvia autója mögött.
Az ajtók kivágódtak, és négy egyenruhás, valamint két civil ruhás nyomozó lépett ki. A helyi kapitányság emberei voltak, akik feszülten, sietve érkeztek a helyszínre, tudva, hogy ha az NVSZ századosa hívja őket, akkor nagy a baj.
Az egyik civil ruhás tiszt, egy magas, őszülő férfi, azonnal Szilviához lépett, és tisztelettel bólintott. – Százados asszony. Kovács őrnagy vagyok. Mi a helyzet?
Szilvia a szolgálati autójának támaszkodó, reszkető őrmesterre mutatott, majd a földön heverő, széttépett jogosítványára. – Az őrmester indokolatlanul megállított. Miután megtagadtam, hogy megadjam neki a privát telefonszámomat, fenyegetően lépett fel, majd szándékosan, a szemem láttára széttépte a jogosítványomat, hogy megakadályozza a továbbhaladásomat.
Kovács őrnagy arca megkeményedett. Undorral nézett a beosztottjára. – Varga… te idióta – morogta az őrnagy. Majd a mögötte álló egyenruhásokhoz fordult. – Vegyék el a fegyverét és a jelvényét! Azonnal!
Két rendőr lépett Varga őrmesterhez. A férfi nem tanúsított ellenállást. Hagyta, hogy kivegyék a tokjából a szolgálati lőfegyverét, levegyék a derékszíját, és eltávolítsák a mellkasáról a jelvényt. Abban a pillanatban, ahogy az egyenruha kiegészítőitől megfosztották, Varga már nem tűnt fenyegető hatalomnak. Csak egy szánalmas, megtört ember volt, aki végre szembesült a tettei következményeivel.
– Megbilincseljük, Százados asszony? – kérdezte az egyik járőr.
– Igen – bólintott Szilvia. – A protokoll szerint.
A fém bilincs hideg kattanása élesen visszhangzott a csendes úton. Vargát beültették a saját járőrautójának hátsó ülésére, ahol oly sokszor ő maga helyezte el a gyanúsítottakat. Most ő lett az.
Kovács őrnagy Szilviához fordult, és egy irattartót vett elő. – Százados asszony, hivatalos jegyzőkönyvet kell felvennünk. Elnézést kérek a kapitányságunk nevében. Nem tudom, mi ütött ebbe az emberbe.
Szilvia elmosolyodott, de a mosolya nem érte el a szemét. – Őrnagy úr, naivak lennénk, ha azt hinnénk, hogy ez ma történt meg először. Az ilyen viselkedés nem a semmiből jön. Ez egy minta. Amikor beérünk a kapitányságra, szeretném kikérni Varga őrmester elmúlt két évének összes intézkedési naplóját, különös tekintettel az egyedülálló női sofőrökkel kapcsolatos megállításokra.
