Teresa Roldán, Mateo édesanyja számára is határokat kellett szabni.

Amikor megtudta, hogy van egy unokája, érdeklődött a vezetékneve, az öröksége és a szállodaláncon belüli lehetséges jövője felől.

Mateo azt válaszolta, hogy Bruno még mindig tanulja, hogyan gombolja be a kabátját, és hogy senki sem fogja eldönteni a sorsát.

Teresa egy kalandregényt vitt magával Valenciába, amely Mateóé volt, amikor még kicsi volt.

Bruno megkérte, hogy rajzoljon dinoszauruszokat, Teresa pedig leült a földre, hogy megpróbálja.

Később bocsánatot kért Irene-től, amiért mindig úgy bánt vele, mint egy vendéggel a saját családjában.

Az a délután, amikor Bruno elesett az iskolaudvaron, valami végérvényesen megváltozott.

Beütötte a fejét, és néhány pillanatra elvesztette az eszméletét.

A tanárok felhívták Irene-t, aki egy várostól távoli építkezést felügyelt, majd Mateót.

Elhagyott egy videokonferenciát, és előtte érkezett meg a kórházba.

A gyermeket ébren, ijedten találta, egy kis sebbel a homlokán.

Amikor meglátta, Bruno kinyújtotta a karját.

– Apa, ne menj el!

Ez volt az első alkalom, hogy Bruno spontán módon apának szólította.

Mateo óvatosan ölelte, amíg abba nem hagyta a sírást.

Amikor Irene megérkezett, az orvosi vizsgálatok már kizárták a szövődményeket, és mindketten vele maradtak, amíg el nem engedték.

Irene látta őt jönni, amikor Brunónak a legnagyobb szüksége volt rá.

Miután otthon aludta Brunót, felajánlotta, hogy vacsorára marad.

Még mindig nem bocsátottam meg mindent.

A következő hónapok apró gesztusokból álltak: elfelejtett hátizsákok, ismétlődő történetek, orrfolyás, délutánok a parkban és telefonhívások, hogy eldöntsék, mitévők legyenek a lázzal.

Formalizálták az apaságot, és Bruno megtartotta Vidalt keresztnévként, Roldánt pedig másodikként.

Mateo megvédte ezt a döntését az anyja előtt.

Amikor végre apja házában aludt el, a kora reggeli órákban egy takarót ölelve jelent meg, mert azt hitte, szörnyeteget hallott.

Mateo helyet csinált neki az ágyban, és hallgatta nyugodt lélegzését, amíg el nem aludt.

Bruno születésnapján Irene egy egyszerű bulit szervezett Rosa kertjében.

Mateo lufikat fújt fel, üdítőket szolgált fel és leszedte a tányérokat.

Amikor a fiú elfújta a gyertyákat, kívánságot tett, amit kicsit később el is mondott: gyakrabban szerette volna látni anyját nevetni az apjával.

Irene elmagyarázta neki, hogy a vágyak nem kényszeríthetnek senkit a szerelemre.

Bruno azt válaszolta, hogy tudja, pontosan ezért kívánságok.

Amikor a vendégek elmentek, Mateo azt mondta Irene-nek, hogy továbbra is gondoskodni fog Brunóról, még akkor is, ha a lány soha többé nem akar újra összejönni vele.

Ez az ígéret, és nem valami romantikus kijelentés tette lehetővé Irene számára, hogy vacsorát javasoljon.

Egy kis étteremben találkoztak a Carmen negyedben, a gyerek nélkül, és a felügyeleti jogról sem beszéltek.

Csók nélkül beszélgettek a jó időkről és a bánatról.

Aztán jöttek a többi séták és beszélgetések.

Úgy döntöttek, hogy szakember segítségét kérik, hogy megtanuljanak beszélni arról, amiről korábban hallgattak.

Majdnem egy évvel a gála után Irene stúdiója díjat kapott a cádizi épület felújításáért.

A szertartást ugyanabban a madridi szállodában tartották, ahol Mateo először látta Brunót.

Az esemény előtt a három férfi körbejárta a teraszt, távol a fotósoktól.

Bruno megtalálta a szobrot, amely mellett a sárga villamosával játszott, és megkérdezte, mit gondolt Mateo, amikor találkoztak vele.

„Hogy valaki fontos ember állt előttem, és hogy sok mindenhez elkéstem” – válaszolta.

– De most eljössz értem az iskolából – felelte Bruno, mintha ezzel megoldódott volna a lényegi probléma.

Irene megfogta a fiú kezét.

Mateo elvette a másikat.

Napokkal később Bruno egy rajzzal tért vissza az iskolából: három alak egy ház előtt, akiket a kezük összefon.

Irene megkérdezte, hogy az az ő háza-e.

A fiú elmosolyodott és megrázta a fejét.

-Még nem.

Ez egy olyan ház, amihez akkor rajzoltam, amikor csak akartuk.

Mateo Irene-re nézett, várta a válaszát ahelyett, hogy találgatott volna.

Gondosan összehajtotta a papírt, és a táskájába tette.

Aztán hárman továbbmentek, anélkül, hogy megígérték volna a gyereknek a jövőt, amit még mindig építettek.

Mateo ekkor megértette, hogy a legrosszabb veszteség nem az a 3 év volt, amit senki sem tudott visszaadni neki, hanem az összes nap, amit továbbra is elveszített volna, ha összekeveri az apaságot az igazával.

És most először ért haza anélkül, hogy úgy érezte volna, elkésett.