1. RÉSZ
– A férfi, akihez feleségül akarsz menni, a férjem – akarta mondani Mariana, amikor meglátta a fényképet Lucia telefonján.
De nem szólt semmit.
Az a reggel úgy kezdődött, mint bármelyik másik Guadalajarában. Mariana elkészítette Mateo reggelijét, átkutatta az egész házat egy hajgumi után kutatva Sofíának, és háromszor is emlékeztette a fiát, hogy vigye magával a plakátját az iskolába.
Diego a végén kifogástalanul jelent meg, világos ingben és az órájában, amit Mariana adott neki a tizedik évfordulójukra.
„Ma elhozod a gyerekeket?” – kérdezte.
– Ha egy megbeszélés nem húzódik el sokáig.
Mateo halkan felnevetett.
– Minden megbeszélésed elhúzódik, apa.
Diego megborzolta a haját, majd elment a kávéjával.
Mariana tizenkét éve volt hozzámenve. Hozzá volt szokva a megbeszéléseihez, a fontos ügyfeleihez és a feltételezett üzleti megállapodásaihoz, amelyek mindig úgy tűnt, megváltoztatják az életüket, annak ellenére, hogy a tandíj, a bevásárlás és szinte az összes háztartási költség az ő számlájáról származott.
Órákkal később, miközben a La Minerva közelében lévő magánklinikán vállfájdalommal kapcsolatos konzultációra várt, hallotta, hogy valaki a nevén szólítja.
– Mariana Torres?
Lucía Herrera volt az, egykori középiskolai osztálytársa, akit majdnem húsz éve nem látott.
Megölelkeztek, a munkáról, a gyermekeikről, az időjárásról beszélgettek. Lucía irodalomtanár volt, elvált és egyedül élt.
Hirtelen lehalkította a hangját, mint egy tinédzser.
– Ismerkedem valakivel.
– Ó, tényleg?
– Hihetetlen. Udvarias, figyelmes, magabiztos… azt mondja, olyan dolgokról is tud velem beszélni, amikről mással nem.
Marianna elmosolyodott.
-Hogy hívják?
—Diego.
A név még semmit sem jelentett. Diegok ezrei voltak.
Egészen addig, amíg Lucia elő nem vette a telefonját.
—Mira.
A vér kifutott Mariana arcából.
A fényképen Diego Salgado, a férje látható, amint Lucíát öleli egy providenciai étteremben. Az az ing volt rajta, amit Mariana két nappal korábban vasalt ki. Évfordulós órája csillogott a csuklóján.
– Mit gondolsz? – kérdezte Lucia. – Ugye, milyen jóképű?
Mariana érezte, hogy a folyosó megbillen.
– Igen… nagyon magabiztosnak tűnik.
– És hihetetlenül figyelmes. A minap virágot hozott nekem. Azt mondta, szörnyű szakításon ment keresztül, és hogy végre úgy érzi, újrakezdheti az életét.
Aztán Lucia telefonja rezegni kezdett.
„Diego”.
– Ő az – suttogta mosolyogva.
Mariana összeszorította az ujjait a táskájába.
-Válasz.
Lucia elfogadta a hívást.
-Helló.
A telefonból érkező hang összetéveszthetetlen volt.
–Szia, szépségem. Még mindig a klinikán vagy? Már most hiányzol.
Ugyanaz a hang volt, amelyik otthon azt mondta, hogy fáradt, amelyik egyszótagú szavakkal válaszolt, és amelynek mindig fontosabb mondanivalója volt, mint a feleségének.
Lúcia elmosolyodott.
– Majd később hívlak.
– Szeretlek. Vigyázz magadra.
Amikor a hívás véget ért, Mariana rájött valami rosszabbra, mint a hűtlenség: Diego kitalált egy egész életet.
„Mondta neked, hogy elvált?” – kérdezte.
–Hogy mindennek régen vége lett. Még arra is utalt, hogy egyszer összeházasodhatunk.
Mariana elő akarta venni a telefonját, hogy megmutassa neki a családi fényképeket.
Nem tette.
Diego túl jól tudott hazudni. Ha Lucía akkor felhívná, azt mondaná, hogy Mariana egy megszállott exfeleség, egy megvetett nő, vagy bármilyen más történetet, amit csak ki tudna találni, hogy megmentse magát.
– Lucía, mielőtt elhiszel valami ilyen fontosat, ellenőrizd, hogy valóban elvált-e.
-Mint?
– Kérdezd meg a teljes nevét, a mexikói személyi igazolványszámát (CURP), a bírósági ítéletet, a születési anyakönyvi kivonatát. Ha elmondja az igazat, nem lesz mit rejtegetnie.
Lucia nyugtalanul nézett rá.
– Úgy beszélsz, mintha tudnál valamit.
– Csak azt tudom, hogy egy nőnek tudnia kell az igazságot, mielőtt feladja az életét.
Azon az estén Mariana megnyitotta a banki alkalmazást.
Étterem Providencia városában.
Virágbolt egy könyvesbolt közelében.
Alkalmazáson keresztül eljuthatsz abba a környékbe, ahol Lucia lakott.
Minden ott volt.
Diego késve érkezett, vacsorázott a gyerekekkel, és bejelentette, hogy másnap is lesz egy megbeszélése.
Marianna nem vitatkozott.
Éjfélkor üzenetet kapott.
Lúcia volt az.
„Itt van. Azt mondja, komolyan szeretne beszélni a jövőnkről.”
Egy óra múlva érkezett egy másik.
„Megtaláltam a CURP számát egy személyi igazolványon. Ellenőriztem az adatait. Mariana… egy érvényes házassági anyakönyvi kivonat jelent meg. A te neved is benne van.”
Majd:
„Találtam két gyerek fényképét is a pénztárcájában.”
Marianna így válaszolt:
„Mateo tízéves. Sofía hat. Ők a mi gyerekeink.”
Több perc telt el.
Végül Lucía ezt írta:
„Azt akarom, hogy ő fizessen ezért.”
Mariana a szobára nézett, ahol a gyerekei aludtak, és egyetlen választ írt:
„Holnap találkozunk. És ne mondd el neki még, hogy tudjuk.”
Azon az estén rájött, hogy vége a házasságának.
Amit még mindig nem tudott, az az volt, hogy Lucía nem az egyetlen nő volt, aki Diego életében rejtőzött.
És Marianna alig hitte el, mi fog történni…
2. RÉSZ
Lucía egy álmatlan éjszaka után megremegő arccal érkezett a kávézóba.
– Miért nem mondtad meg azonnal, hogy a felesége vagy?
Mariana nem próbálta megvédeni magát.
– Mert előbb leleplezte volna az igazságot. Azt mondta volna neked, hogy külön élünk, hogy őrült vagyok, és hogy a gyerekeket használom fel arra, hogy irányítsam. Kezdtél beleszeretni. Magadnak kellett volna rájönnöd erre.
Lucia lesütötte a tekintetét.
„Nálam aludt. Ma reggel megcsókolt, és megkérdezte, miért vagyok ilyen sápadt. Tökéletesen tudta, mit tett.”
