– Ne mondd, hogy „igazi”. Már nem tudod, hogyan kell használni ezt a szót.

Diego Marianára nézett.

-Mit akarsz?

Elővett egy mappát, és elé tette.

-Válás.

Most először tűnt úgy, mintha őszintén félne.

– Megőrültél?

– Nem. Pontosan ezért intézek mindent legális úton.

– Vannak gyerekeink.

– Igen. Mateo és Sofía. Ugyanazok, amiket minden „megbeszélésen” elfelejtettél felvenni.

— Szeretem a gyerekeimet.

– Akkor lehetőséged lesz tényekkel bizonyítani.

Diego elvette a kereset másolatát.

– Azt hiszed, hogy mindet megtarthatod?

„Nem akarok „mindent”. Azt akarom, ami jogilag az enyém, és békés életet a gyerekeknek. A házat a nagymamámtól örököltem. Az autót már hivatalosan eladták, a hitelt kifizették, és a pénz dokumentálva van, így szükség esetén felhasználható. Az ügyvédemnek minden feljegyzése megvan róla.”

Diego felnézett.

– Eladtad az autót?

-Igen.

– Az az autó az enyém volt!

– Az én nevemen volt.

– Én használtam!

– Attól, hogy használsz valamit, még nem biztos, hogy a tiéd.

Valeriának el kellett fojtania egy mosolyt.

Diego azonnal stratégiát váltott.

– Mariana, figyelj. Tizenkét éve vagyunk együtt. Nem lehet egy családot néhány hiba miatt kitörölni.

– Nem törlöm ki. Felhagyok a hazugság fenntartásával.

– Nehéz időszakon mentem keresztül.

Valéria keresztbe fonta a karját.

– Persze. Olyan nehéz volt, hogy három nő kellett a leküzdéséhez.

– Semmit sem tudsz a házasságomról.

– Eleget tudok. Azt mondtad, gyakorlatilag a tulajdonodban van egy lakás, amit a feleséged örökölt. Ráadásul pénzt kértél tőlem, miközben egy másik nővel vacsoráztál.

Diego Lucia felé fordult.

– Ismersz engem.

Lúcia megrázta a fejét.

– Ismertem a férfit, akit kitaláltál.

Mély levegőt vett, leült, és hirtelen lehalkította a hangját.

„Soha nem akartam senkit bántani. Láthatatlannak éreztem magam. Mariana mindig dolgozott, vagy a gyerekekre vigyázott. Lucía lelki békét adott nekem. Valeria hitt bennem. Csak… éreznem kellett, hogy még mindig érek valamit.”

Senki sem sietett a vigasztalására.

Úgy tűnt, ez jobban nyugtalanította, mint bármilyen vád.

Éveken át, valahányszor sarokba szorítva érezte magát, Diego a stresszről, az áldozatokról és a meg nem értésről beszélt. Mariana végül azon tűnődött, hogy vajon túl szigorú volt-e.

Azon az estén senki sem fogadta el a szerepet, amire vágyott.

Valeria egy szalvétát tolt felé.

– Ha esetleg sírni akarnál.

Diego felemelte a fejét, felháborodottan.

Gúnyolódsz velem?

– Nem – mondta Lucía. – Feladjuk a megmentésed.

Felállt.

– Ez egy csapda.

Marianna nyugodtan válaszolt:

– Nem. A csapda három nőt téveszt meg úgy, hogy egyikük sem ismeri a másikat.

Diego elvette a kabátját.

Mielőtt elment, Marianára nézett.

– Meg fogod bánni.

Felvette a telefont.

– Fenyegetésről van szó?

Diego meglátta a képernyőt, és azonnal hangnemet váltott.

– Azt mondtam, hogy hibát követsz el.

– Akkor mostantól beszélj az ügyvédemmel.

Elment, és becsapta az ajtót.

A három közül egyik sem érezte azt a győzelmet, amit elképzelt.

Lucia remegve ült le.

Valeria felvette a rózsát, amit Diego hozott. A szára letört a vita során.

– Micsoda pazarlás! – motyogta.

– A virág? – kérdezte Lucía.

– Nem. A pénz.

Lucia a könnyein keresztül hangosan felnevetett.

Mariana is nevetett a végén.

Nem azért, mert bármi is szórakoztató lett volna, hanem mert annyi feszültséggel teli nap után Diego már nem uralta a szobát.

De a probléma aznap este nem ért véget.

Percekkel később elkezdődtek az üzenetek.

Marianna:

„Tönkretetted a családunkat.”

Luciának:

„Ne higgy nekik. Manipulálnak téged.”

Valeriának:

„Ezt külön is elintézhetjük. Te más vagy.”

Mindhárman elfogtak.

Diego három ajtót próbált kinyitni három különböző kulccsal.

Csakhogy most a nők ugyanabban a szobában ültek.

Még aznap este Diego visszatért a családi lakásba, hogy összeszedjen néhány holmit. Mariana egy szomszéd kíséretében érkezett, aki évek óta ismerte a családját.

Nyitott fiókokat és ruhakupacokat talált.

– Nem fogsz semmit elvállalni anélkül, hogy listát készítenél – mondta Mariana.

– Én is itt lakom!

– Itt laktál. Magaddal viheted a személyes holmijaidat. A többit jogi úton fogjuk megoldani.

Diego megpróbálta visszaszerezni a hatalmát azzal, hogy felemelte a hangját, de egy tanú jelenléte megállította.

Majdnem egy órán át pakoltak ingeket, cipőket, személyes iratokat, egy számítógépet és számos olyan tárgyat, amelyek egyértelműen az övéi voltak.

Egyszer el akart vinni egy kávéfőzőt, amit Mariana vett.

– Azt nem.

–Én használom.

– Akkor búcsúzz el tőle.

A szomszédasszony lesütötte a tekintetét, hogy elrejtse a mosolyát.

A legabszurdabb dolog akkor történt, amikor Diego talált egy régi, törött fedéllel rendelkező vízforralót, amit évekkel korábban néhány kollégája adott neki.

– Ez az enyém.

– Tökéletes – mondta Mariana, miközben leírja. – Egy teáskanna törött fedéllel.

Diego dühösen meredt rá.

Mariana most először értett meg valamit: a férfi, aki évekig fontos üzletember imázsát építette fel magának, egy régi teáskanna miatt vitatkozott, mert már semmi mást nem tudott irányítani.

A következő napok rosszabbak voltak.

Diego egyik barátja többször is felbukkant Valeria szalonja és Lucía épülete közelében. Egyik este valaki betörte Valeria üzletének fém zsalugáterét, és egy tárgyat hagyott a bejáratnál.

A nők nem vádolták Diegót bizonyítékok nélkül.