Egy milliárdos kigúnyolta a házvezetőnőjét, amikor az felajánlotta, hogy megfesti a portréját papírdarabokért cserébe, nem sejtve, hogy zseniális művész.

– Igen, az volt. A munkád címe „Az utolsó fény” volt. Egy beteg nő portréja volt egy ablak mellett.

Marisol érezte, hogy a lábai elengedik.

– Ő volt az anyám.

Beatriz mély szomorúsággal nézett rá.

– Marisol, küldtünk neked egy levelet. Bejutottál a döntőbe, de nem jelentél meg az interjún.

2. RÉSZ

Marisolnak le kellett ülnie.

– Ez nem lehetséges. Minden nap megnéztem az e-mailjeimet.

– Két értesítést küldtünk egy iztapalapai címre – magyarázta Beatriz. – Fel is hívtuk őket, de a szám már nem működött.

– Anyám halála után elvesztettük azt a lakást.

A válasz tisztázta a rejtélyt, és egyúttal összetört benne valamit.

Marisol három éven át úgy hitte, hogy a tehetsége még csak visszhangot sem érdemel. Felhagyott a versenyeken való részvétellel, elajándékozta a festményeit, és minden bókot szánalom kifejezésévé tett.

– Azt hittem, visszautasítottak.

– Nem utasítottunk vissza – mondta Beatriz. – A levél túl későn érkezett meg egy olyan helyre, ahol már nem éltél.

Alejandro törte meg a csendet.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy részt vett egy iskolai versenyen.

Beatriz a portréra mutatott.

– Nem. Ez azt bizonyítja, hogy adtál neki 10 percet, egy ív papírt és egy kis szént, és talált valamit, amit a festő, akinek egy vagyont fizettél, soha nem látott.

Sándor arca megkeményedett, de senki sem támogatta a megvetését.

Elővette a pénztárcáját.

– Ki tudom fizetni a nagymamád gyógyszerét és több hónapra elegendő élelmet.

Marisol megrázta a fejét.

– Nem kérek alamizsnát.

– Egy pillanattal ezelőtt még maradékot kértél.

– Azt kértem, hogy dolgozhassak náluk.

– Akkor megveszem a portrét.

– Mennyit gondolsz, hogy megéri?

Alejandro nem tudta, mit válaszoljon.

— Még nem tudom.

– Akkor még nem kellene fizetnem.

A fiatal nő a tálcákra mutatott.

– Azt mondtad, ha jó a rajz, elvihetem az ételt. Csak azt akarom, amit nyertem.

Alexander most először látszott szégyellni magát.

Elrendelte, hogy készítsenek elő két zsákot mindennel, ami megmaradt.

Mielőtt Marisol elment, Beatriz adott neki egy névjegykártyát. Egy művészeti alapítvány három hét múlva új kiválasztási eljárást tart. Az értékelés névtelen lesz, és Marisol nem lesz tagja a zsűrinek.

„Nem ígérhetek ösztöndíjat” – tisztázta. „Csak egy ajtót mutathatok. Rajtad múlik, hogy átmész-e rajta.”

Azon az estén Marisol mindent elmesélt a nagymamájának.

Elena némán hallgatott, majd elővett egy régi kartondobozt a szekrényből. Benne voltak a jegyzetfüzetek, ecsetek és szénpálcikák, amiket Marisol elveszettnek hitt.

– Anyád megígértette velem, hogy nem dobom ki őket.

Marisol az ablak mellett találta Rocío portréját. Gyapjúkalapban rajzolta le, amint a kezelések közötti szünetben a naplementébe néz.

– Elvesztettem 3 évet.

– Nem veszítetted el őket – felelte Elena. – Három évig élted túl.

– Folytathattam a festést.

–Tizenöt éves voltál, épp akkor veszítetted el az édesanyádat, és fogalmad sem volt, hol fogsz aludni a következő hónapban. Ne büntesd meg azt a lányt azért, mert nem legyőzhetetlen.

Marisol ránézett a kártyára.

A válogatott válogatóján való részvétel egynapi fizetésének elvesztését jelentette, és talán a gyógyszerekre szánt pénz egy részét is. Ennek ellenére kérte, hogy műszakváltást hajtson végre.

A következő hetekben a metrón, a piacokon és a szüneteiben rajzolt. Az első munkái csalódást okoztak. Elvesztette a sebességét és az önbizalmát.

Doña Ofelia egy nap egy levelet tépve találta rajta.

– Annyi időt töltöttél azzal, hogy arra vártál, hogy mások kételkedjenek benned, hogy most ezt a munkát te végzed el helyettük.

Marisol elővette a papírt a kosárból.

Portfóliójához 12 portrét választott: egy lufikat árusító idős férfit, egy alvó ápolónőt a Metrobuszon, Elenát, aki egy orvosi receptet ellenőriz, és egy lányt, aki az apját öleli egy iskola előtt.

Nem vette bele Alexandert. Nem akarta, hogy egy befolyásos ember vezetékneve magára vonja azt a figyelmet, amelyet a munkássága önmagában kiérdemelne.

Átment az első felmérésen, és meghívták egy személyes meghallgatásra. Ott olyan fiatalokkal találkozott, akik professzionális anyagokkal, magántanulmányokkal és drága portfóliókkal rendelkeztek.

Marisol egy régi, ragasztószalaggal lezárt dobozt cipelt.

A teszt témáját percekkel a kezdete előtt árulták el:

„Egy idegent ábrázol, és olyasmit mutat, amit egy fénykép nem tudna megörökíteni.”

A modell egy hetvenes éveiben járó férfi volt. Kopott kabátot viselt, és egy halvány folt volt az ujján ott, ahol egykor egy gyűrű volt.

Marisol nem kérdezősködött a múltjáról. Nézte, ahogy a férfi végigsimít a folton, és egy kis helyet hagy mellette.

Mosolyogva rajzolta le, de olyan szemekkel, mint aki még mindig arra vár, aki már nem tér vissza.

Amikor az öregember meglátta az eredményt, sírni kezdett.

– A feleségem 11 hónapja halt meg. 43 évig voltunk házasok. Honnan tudtad?

– Nem tudtam. Csak figyeltem.

A bírák értékelték az összes cím nélküli művet. Ezután összegyűjtötték a döntősöket.

3 teljes ösztöndíj volt.

Az első a 14-es számhoz szólt.

A második, a 32-es számhoz.

Marisol a blúzára erősített rendszámtáblára nézett: 27.

Már csak egy hely maradt.

A rendező felbontotta az utolsó borítékot.

—A harmadik ösztöndíjat a … számú kapja.

Szünetet tartott.

Marisol lehunyta a szemét, meg volt győződve arról, hogy üres kézzel fog hazatérni.