Később Marisol létrehozott egy alapot olyan fiatalok számára, akik anyagi vagy családi problémák miatt hagyták fel a művészettel. Az első szabály kimondta, hogy egyetlen jelöltet sem értékelnek ruházata, iskolája, címe vagy foglalkozása alapján.
Csak a munkájáért.
Az első ösztöndíjat egy lány kapta, aki papírzacskókra rajzolt, miközben édesanyja gyümölcsstandját gondozta.
Amikor közölte vele a hírt, Marisol nem küldött levelet.
Személyesen ment megkeresni.
– Nem ígérhetem, hogy könnyű lesz – mondta neki. – Csak egy ajtót mutathatok meg.
A fiatal nő a mellkasához szorította a borítékot.
– Mi van, ha nem vagyok elég jó?
Marisol emlékezett az elveszett lakásra, a soha meg nem érkezett válaszra, és a három évre, amikor azt hitte, hogy az álma meghalt.
– Először keresztezd át. Aztán hagyd, hogy a munkád reagáljon.
Azon az estén hazaért, és Elenát a tévé előtt alva találta. Az asztalon ott voltak a gyógyszerei, mind, és egy tányér meleg étel.
Marisol kinyitotta a jegyzetfüzetét, és rajzolni kezdett.
Az alsó sarokban már nem csak azt írta, hogy MR
Azzal a névvel írta alá, amelyről évekig azt hitte, hogy senki fontos személy nem fogja megtudni:
Marisol Reyes.
Nem azért vált értékessé, mert ösztöndíjat nyert, vagy galériába került. Már akkor is értékes volt, amikor asztalokat takarított, ételt koldult a nagymamájának, és eldobott papírra rajzolt.
Az egyetlen dolog, ami megváltozott, az volt, hogy amikor végre megjelent egy nyitott ajtó, abbahagyta a félelmet, és úgy döntött, hogy átmegy rajta.
