Egy özvegyasszony megment egy sebesült férfit az éjszakai országúton… de hamarosan rájön, hogy a környék leghatalmasabb birtokának örökösét rejtegeti.

A következő napokban Sebastian sebe gyógyulni kezdett. Lucia felfedezte a rejtekhelyét, de ahelyett, hogy megijedt volna, hozott neki egy csésze forró csokoládét és a plüssnyulat. Sebastian, aki nem tudott a gyerekekkel beszélni, ünnepélyesen elfogadta mindkettőt.

Apránként már nem úgy tűnt, mint a pletykákban szereplő hatalmas földbirtokos. Megjavított egy széket, megjavított egy lyukas tetőt, és készített egy kis falovat Lucíának. A lány elkezdte minden délután várni rá, hogy megcsinálja a házi feladatát.

Egyik este Sebastian Marianát sírva találta Diego fényképe előtt.

„Ragaszkodtam hozzá, hogy elmenjen arra az útra” – vallotta be. „Ha nem kértem volna meg, hogy hozzon valami gyógyszert, még mindig élne.”

– Nem ítélhetnek el azért, mert segítségre szorult.

– Nem ismerted őt.

Sebastian lefényképezte, és elsápadt.

– Igen, ismertem őt.

Mariana azt hitte, félrehallott valamit.

Sebastián felidézte, hogy Diego ideiglenesen a Los Laureles műhelyben dolgozott. Hónapokkal a halála előtt felkereste, hogy figyelmeztesse, a ranch egyes teherautói a kora reggeli órákban dobozokat szállítanak. Azt is gyanította, hogy valaki számlákat módosít, és hamis rendszámú járműveket használ.

„Soha nem mondta meg a nevét” – magyarázta Sebastian. „Félt, hogy elveszíti az állását. Nem figyeltem rá eléggé.”

– Azt mondod, hogy Diego halála nem baleset volt?

– Nem tudom biztosan megmondani, de 3 nappal azután történt, hogy megpróbáltam figyelmeztetni.

Mariana úgy érezte, eltűnik a lába alól a padló. Két éven át cipelte a bűntudat terhét, amit talán nem is az övé lett volna.

Azon a reggelen Doña Jacinta, Los Laureles egykori házvezetőnője érkezett a házhoz. Mateo kíséretében, egy munkás, aki megszökött a haciendából. A férfi visszaszerezte a mappát, amelyet Sebastián a rajtaütés során elveszített, de a főbb feljegyzéseket tartalmazó elektronikus memória hiányzott.

– Mauricio előbb találta meg a mappát, mint én – mondta Mateo. – Bezárt, mert azt hitte, láttam a fájlokat. Azt mondja, holnap aláírja a ranch felének eladását, aztán elhagyja az országot.

Ennek hallatán Marianának eszébe jutott valami. Néhány nappal a halála előtt Diego elrejtett egy kis kulcsot a Lucíának készített fa lóba. Mariana mindig is azt gondolta, hogy a kulcs egy szerszámosládában való.

Odaszaladt a fészerhez, kinyitotta férje régi fémszekrényét, és talált egy rejtett rekeszt. Bent egy memóriakártya, több fénykép és egy magnó volt.

Diego hangja betöltötte a szobát.

„Ha bárki is hallja ezt, az azért van, mert történt velem valami. Mauricio Cárdenas megkért, hogy nyúljak Sebastián teherautójának fékjeihez. Én nem voltam rá hajlandó. Azt is megtudtam, hogy a tanya járműveit használja pénz és hamisított dokumentumok mozgatására. Mindenről másolatot megőriztem.”

Mariana eltakarta a száját, hogy elfojtsa a zokogását.

A felvétel folytatódott. Diego elmagyarázta, hogy Mauricio megfenyegette őt, és hogy félti a családját. Az utolsó fényképen Sebastián unokatestvére látható, amint azzal a férfival beszélget, aki a baleset előtt javította a teherautót.

Sebastian ökölbe szorította a kezét.

– A férje meghalt, miközben megpróbált megvédeni engem.

– Nem – felelte Mariana könnyek között. – Azért halt meg, mert helyesen cselekedett. Most pedig mi fogjuk napvilágra hozni az igazságot.

Sebastián azonnal át akarta adni a bizonyítékokat, de a városi parancsnok Mauricio barátja volt. Mariana azt javasolta, hogy menjenek egyenesen az államügyészségre, és gyűjtsék össze azokat a munkásokat, akik elvesztették a földjüket, vagy akiket fenyegettek.

Ő maga látogatta meg őket. Először mindannyian elutasították. Attól féltek, hogy elveszítik az állásukat, vagy eltűnnek egy autópályán. Mariana letette Diego magnóját az asztalra.

„A férjem hallgatott, mert meg akart védeni minket, mégis megölték. Ha hallgatunk, Mauricio továbbra is családokat fog tönkretenni. Én is félek, de a lányom megérdemli, hogy olyan helyen nőjön fel, ahol az igazság fontosabb, mint egy családnév.”

A munkások egymás után beleegyeztek a tanúskodásba.

Másnap reggel, miközben Mauricio a tanya adásvételi szerződésének aláírására készült, Sebastián megjelent a Los Laureles udvarán. Mellette Mariana, Mateo, Doña Jacinta és több mint 30 munkás sétált. Mögöttük az ügyészség munkatársai érkeztek.

Mauricio meglepetést színlelve lépett ki a lépcsőre.

– Unokatestvér! Mind azt hittük, meghaltál.

– Pont ezt akartad.

Mauricio tagadta a vádakat, amíg meg nem hallotta Diego felvételét. Aztán elvesztette a türelmét.

– Az a szerelő nem értette, mibe keveredett!

Csend telepedett az udvarra. Anélkül, hogy észrevette volna, bevallotta, hogy tudott a Diego elleni fenyegetésekről.

Az egyik embere, félve a teljes ítélettől, bevallotta a Sebastián elleni támadást, és felfedte, ki szabotálta Diego teherautóját. Mauricio megpróbált elmenekülni az istállókon keresztül, de a rendőrök megállították, mielőtt elérte volna a járművét.

Amikor elvitték, azt kiabálta, hogy Sebastian is zsarnok volt, és senki sem tud belőle jó embert faragni.

Sebastian nem válaszolt azonnal.

„Egy dologban igazuk van” – mondta végül a munkásoknak. „Sok igazságtalanságot engedtem meg magamnak. A nevem visszaszerzése nem fogja eltörölni azt, amit tettem. De ha megadják nekem az esélyt, minden napot a jóvátételnek szentelek.”

A következő hónapokban Sebastián elengedte a csalárd adósságokat, visszaadta a földeket, megemelte a béreket, és létrehozott egy tanácsot, hogy a munkások részt vehessenek a birtok döntéseiben. Diego családjának is kártérítést adott, de Mariana nem volt hajlandó elfogadni a luxusházat.

– Nem azért spóroltam meg, hogy meggazdagodjon.