Raymond napközben is megőrizte a színészi játékát. Valahányszor Christopher belépett, kissé leengedte az állkapcsát, és üres tekintettel bámulta a mennyezetet.

„Soha nem gondoltam volna, hogy egy tehetetlen hulla viselkedése ennyire hasznos készséggé válik” – suttogta Raymond halkan vigyorogva az egyik látogatás után.

Befogtam a számat, hogy ne nevessek.

Két nappal később azonban eltűnt a humor.

Visszajöttem pelenkavásárlásból, és azonnal észrevettem, hogy valaki átkutatta a szobámat.

Az utazótáskámat másképp zárták be.

A bébiételes üvegek elmozdultak.

A szemétben két használt steril szájtisztító pálcika-csomagolást találtam.

Siettem az emeletre.

– Azt hiszem, Christopher DNS-mintákat vett Theodore-tól és talán tőlem is, amíg távol voltam – suttogtam pánikba esve.

Raymond arca elsötétült.

„DNS-teszt” – motyogta az orra alatt.

„Miért tenne ilyet?” – kérdeztem.

„Találni akar valamit, amivel megvádolhat, vagy talán bebizonyítani, hogy valami előre kitervelt tervvel jöttél ide, hogy manipulálj engem.”

Tekintete Theodore-ra siklott, aki az ágyon aludt.

Aztán valami váratlant kérdezett.

– Soha nem beszéltél a gyerek apjáról – jegyezte meg gyengéden.

Fájdalmas emlékek szorították össze a szívemet.

– Brandonnak hívják – feleltem halkan. – Állami nevelőszülők között költözködve nőtt fel, és akkor találkoztunk, amikor mindketten egy belvárosi büfében dolgoztunk. Már akkor elhagyott minket, amikor Theodore még csak három hónapos volt.

– Hány éves? – kérdezte Raymond tovább.

– Huszonkilenc éves – feleltem.

Raymond a mennyezetet bámulta.

„Mi jár a fejedben?” – kérdeztem.

– Semmiség – állította, bár a hangneme mást sugallt.

Egyértelműen semmi sem volt.

Két nappal később Christopher egy futárborítékot kapott Raymond dolgozószobájában.

Éppen teával mentem el mellette, amikor meghallottam a kiáltását.

„Ez egyszerűen nem lehet valóság!”

A papírok hevesen zizegtek.

„Ismételd el nekem még egyszer!” – követelte Christopher a telefonjába. „Az a laboratóriumi teszt biztosan teljesen téves!”

Az ajtó kivágódott.

Elviharzott mellettem, és a teherautójához rohant.

Azon az estén Dr. Wallace-szal tért vissza.

Majdnem két órára bezárkóztak a magánirodába.

Amikor elmentek, szóltam Raymondnak.

Hallgatózott, majd megkérte, hogy foghassa Theodore-t.

A bal karjára fektettem a babát.

– Nora, régen volt egy fiam – árulta el Raymond halkan.

Mereven bámultam rá.

„Tizenhét éves volt, az anyja pedig majdnem annyi idős, mint én” – folytatta Raymond. „A gazdag családja elküldte a városból, hogy eltitkolják a terhességet, és később azt mondták nekem, hogy a kisfiú egy intézményben kötött ki. Éveket töltöttem a keresésével, de végül felhagytam a keresésével.”

Nagyot nyelt.

„Elbújtam a bővülő munkám mögé, majd a pénzem mögé” – vallotta be mély megbánással.

Lenézett Theodore-ra.

„Ha Christopher lefuttatná az én DNS-emet a gyerek mintájával szemben, hogy bebizonyítsa, te és én teljesen idegenek voltunk…”

Nem fejezte be.

Megtettem.

– Brandon lehetne a rég elveszett fiad – suttogtam lélegzetvisszafojtva.

Raymond lehunyta a szemét.

Theodore apró öklével Raymond egyik ujját szorongatta.

– És ez a kisfiú lehetne a biológiai unokám – tette hozzá halkan Raymond.

A célzás azonnal megütött.

Addig Christophernek egyetlen nyilvánvaló oka volt arra, hogy Raymond halálát kívánja: az örökség.

Most pedig talált egy törvényes fiát és unokáját, akik meghiúsíthatják ezeket a terveket.

– Christopher most már nem fog megállni – figyelmeztettem idegesen.

– Nem, nem fog – helyeselt határozottan Raymond.

Kinyújtotta a kezét.

„Add ide az elrejtett telefont most azonnal!”

„Kit tervezel felhívni?” – kérdeztem.

Amióta találkoztak vele, Raymond most először mosolygott valódi tekintéllyel.

„Azokat az embereket hívom, akikről Christopher úgy hitte, hogy soha nem érkeznek meg időben, hogy megállítsák őt.”

Amikor elmondta, hogy kik fognak másnap reggel belépni a birtokra, megértettem, hogy az igazi csata csak most kezdődik.

3. RÉSZ
Pontosan másnap reggel 10:50-kor három nehézgépjármű állt meg a kapu előtt.

Kristóf nem volt otthon.

Korán elment, még mindig meg volt győződve arról, hogy a nagybátyja teljesen lebénult az emeleten.

Kinyitottam a kaput.

Egy idős férfi lépett be vastag bőrmappával a kezében, majd egy fiatalabb jogi munkatárs, két magánnyomozó és két egyenruhás rendvédelmi tiszt következett, akik mielőtt belépett volna, igazolták magukat.

Az idősebb úriember Harrison Vance volt, Raymond több mint húsz éve alkalmazott ügyvédje.

– Hol van Raymond? – kérdezte Harrison, miközben körülnézett a bejárati csarnokban.

Az emeletre mutattam.

– Éppen fent készülődik – válaszoltam.

Harrison rám meredt.

Aztán egy puffanás hallatszott felülről.

Egy másik követte.

Raymond megjelent a lépcső tetején.

Sötét nadrágot és ropogós fehér inget viselt, és nehézkesen egy fényesre csiszolt fabotra támaszkodott.

Két éjszakát töltött azzal, hogy gyakorolta a rövid utat az ágyától a hálószoba ajtajáig.

Soha nem próbálkozott lépcsőn mászni.

– Mr. Winslow… – mormolta Harrison döbbenten.

Raymond elmosolyodott.

– Ne készítsd elő még a temetésemet, Harrison – jegyezte meg Raymond szárazon.

Gyötrelmes lépcsőfokokat lépdelt lefelé, én pedig elég közel követtem ahhoz, hogy utolérjem.

Aljára az ingét átáztatta az izzadság, de ő továbbra is állva maradt.

Harrison szó nélkül megölelte.

Raymond megpaskolta a hátát.

– Az üzlet az első, Harrison – erősködött Raymond gyengéden. – Később megengedhetjük magunknak, hogy szentimentálisak legyünk.

A következő órában mindenki a könyvtárban gyűlt össze, hogy fényképeket, gyógyszerelési ütemterveket, hívásnaplókat és orvosi feljegyzéseket vizsgáljon. A nyomozók már elkezdték a hivatalos jogi megkeresések benyújtását.