1. RÉSZ
– Küldj nekem valakit a takarításból. És hozasson egy nagy rongyot, mert úgy tűnik, az igazgatónk nem tudja, hogyan kell nyomás alatt dolgozni.
Több vezető nevetése szinte azonnal elhalt.
Javier Mendoza a képernyő előtt állt a Santa Fe-i vállalati torony harmincnegyedik emeletén, miközben a feketekávé lassan lecsöpögött a nadrágján, és eláztatta a pénzügyi dokumentumokkal teli mappát.
A harminckét éves Javier a Grupo Horizonte, Mexikóváros egyik legfontosabb ingatlankonglomerátumának fejlesztési igazgatója volt. Azon a reggelen egy közel tizenkét milliárd pesós beruházásról tárgyalt, amelynek célja egy hatalmas kereskedelmi és lakóépület-komplexum építése volt Mexikó államban.
Vele szemben Mauricio Cárdenas, egy bevásárlóközpont-lánc tulajdonosa és a projekt leendő partnere állt.
Mauricio szándékosan felborította a csészéjét.
Mosolyogva tette.
– Baleset volt – mondta anélkül, hogy megbánást színlelt volna. – Bár ha már egy kis folt miatt megőrülsz, el sem akarom képzelni, milyen leszel, ha komoly gond adódik egy építkezésen.
Javier addig nyomogatta a prezentáció gombját, amíg meg nem fájtak az ujjai.
Pontosan tudtam, mit csinál Mauricio.
Teszteltem.
Tudni akartam, mennyire tudnám megalázni, mielőtt reagálna.
Néhány másodperc múlva kinyílt az automata ajtó.
Egy szürke egyenruhás nő lépett be, arcmaszkját az álláig húzva, egy kis műanyag dobozt és egy csomag nedvszívó törülközőt cipelve.
Nem nézett fel.
Úgy tűnt, szokása volt láthatatlan helyeken áthaladni.
– Ez a hatékonyság egyik legkiválóbb példája – gúnyolódott Mauricio. – Megérkezik, takarít, engedelmeskedik, és nem kérdezősködik. Figyelned kellene erre, Javier.
A nő áthajolt az asztalon.
Aztán egy fénysugár áttörte az ablakokat, és közvetlenül az arcába esett.
Javiernek elállt a lélegzete.
Az arc bal fele megőrizte finom vonásait. Az állkapocstól a jobb halántékig azonban egy szabálytalan heg húzódott, amely a szem körüli bőrt feszesítette, és a hajvonalig ért.
Javier úgy érezte, eltűnik a lába alól a padló.
Már nem volt Santa Fében.
Már nem hallgattam Mauricióra.
Újra tizennégy éves lett.
Újra megérezte az égett fa szagát.
Újra hallotta a tüzet.
Egy régi farmraktár egy pueblai kisváros szélén. Egy csoport tinédzser játszik ott, ahol nem szabad. Egy gondatlanul eldobott cigarettacsikk. Száraz fa.
A lángok másodpercek alatt terjedtek.
Javier két palánk közé szorult.
A füst behatol a tüdejébe.
És egy tizenkét éves lány, aki visszajön érte, amikor mindenki más menekül.
Egy Katalin nevű lány.
Sikerült kiszabadítania a lábát.
Aztán egy égő sugár hullott alá.
Catalina Javierre vetette magát, hogy megvédje.
Szinte sértetlenül került ki.
Hónapokat töltött kórházakban.
Javier soha többé nem látta.
Addig a pillanatig.
– Cata? – mormolta.
A nő abbahagyta a takarítást.
Remegett a keze.
– Téved, uram.
Javier egy lépést tett felé.
– Catalina Reyes.
Most felnézett.
A szín eltűnt az arcáról.
Mauricio hangosan felnevetett.
– Ne mondd, hogy ismered a takarítónőt!
Javier nem törődött a megjegyzéssel.
– San Bartolo del Monte – folytatta –. Tizennyolc évvel ezelőtt. A raktártűz.
Katalin nyelt egyet.
– Be kell fejeznem a munkámat.
Megpróbálta megkerülni.
Javier ekkor látta meg az érdes kezeket, a rövid körmöket, a mosószernyomokat a bőrön.
– Kerestelek.
Catalina olyan szomorúsággal mosolygott, ami jobban fájt neki, mint bármilyen sértés.
– Hát, nem néztél túl alaposan.
A mondat csapásként érte Javiert.
-Hogy érted ezt?
Felvette a nedves törölközőket.
– A tűz után anyám sokszor kért segítséget. Műtétek, gyógyszerek, rehabilitáció… A családja pontosan tudta, hol vagyunk.
Javier elsápadt.
– A szüleim mondták, hogy elköltöztél.
Katalin néhány másodpercig nézte.
– Apád eljött hozzánk.
Javier érezte, hogy kegyetlen hideg fut végig a gerincén.
-Az apám?
– Igen. És arra kért minket, hogy hagyjuk abba a keresésedet.
Mauricio abbahagyta a mosolygást.
Katalin felszállt a csónakra.
Mielőtt elment, halkan hozzátette:
– Azt is mondta, hogy az arcom volt az ár, amit azért fizettem, hogy olyan dolgokba keveredtem, amiket nem akartak.
Javier mozdulatlan maradt.
Az apja már hét éve halott volt.
Az anyja még élt.
És tizennyolc év óta először értette meg, hogy a történet, amit a családja mesélt neki arról a tűzről, talán hazugság.
Katalin kinyitotta az ajtót.
– Várj – mondta Javier.
De a lány fejét sem fordítva távozott.
És míg Mauricio a milliárdos értékű tárgyalások folytatását követelte, Javier csak egy dologra tudott gondolni:
Ha az apja képes volt ezt mondani egy lánynak, akit azért égettek meg, mert megmentette az életét, akkor mit titkoltak még előle ennyi éven át?
El sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni.
2. RÉSZ
Javier búcsúzás nélkül távozott a megbeszélésről.
„Mendoza!” – kiáltotta Mauricio a háta mögül. „Ha kimegy azon az ajtón, felejtsd el a projektet!”
Javier meg sem fordult.
Catalinát egy szervizliftben találta.
–Beszélnem kell veled.
– Dolgoznom kell.
— Öt perc.
–Tizennyolc évvel ezelőtt a családomnak öt percre volt szüksége tőled.
Az ajtók elkezdtek záródni.
Javier odanyúlt és megállította őket.
– Semmit sem tudtam.
Catalina halkan, keserűen felnevetett.
-Persze, hogy nem.
Lementek a pincébe.
Ott, takarítókocsik és vegyszerekkel teli dobozok között Catalina végre elmesélte neki, mi történt.
A tűz után több műtétre is szüksége volt. Édesanyja, Rosa, hónapokra felhagyott a munkával, hogy gondoskodhasson róla. Eladtak egy kis telket, kölcsönöket vettek fel, és a Mendoza családhoz fordultak segítségért, mert a városban mindenki tudta, hogy Javier is járt abban a raktárban.
